Ki nékem álmaimban Gyakorta megjelensz, Korán elhunyt barátom, Van-é jel síri fádon,
Mutatni, hol pihensz? Oh! mert hiába költ már A hír nekem mesét, Hogy még tán eljövendesz:
Tudom én, mit jelent ez Ellenmondó beszéd. Igen, a hír halálod Kimondani haboz,
S hogy a nehéz követség Nagyon zokon ne essék, Szavában ingadoz. Majd elragadja tőlem
A már adott reményt; Majd, amidőn elillant, Távolról visszacsillant Még egy csalóka fényt.
Hány bús alakban látom Éjente képedet! Sírból megannyi árnyak... S kik onnan visszajárnak,
Nem hoznak életet. Behantozatlan áll Hamvai fölött a hely. Hol, merre nyugszik ő,
Nem mondja semmi kő, Nem mondja semmi jel. S hazám leányi közt Nincs egy Antigoné,
Ki sírját fölkeresve, Hantot föléje nyesve, Virággal hintené! De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az „Egy gondolat”. Mely annyit érze, hamvad a kebel, Nyugalmát semmi nem zavarja fel. A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat... vagy fél őrülés, Mely a jelenre hág, azon tipor S jövőbe néz - most egy maréknyi por. De jól van így. Ő nem közénk való -
S ez, ami fáj, ez a vigasztaló. A könny nem éget már, csupán ragyog; Nem törlöm még le, de higgadt vagyok. Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét. Szobámba leng az a nyilt ablakon, Meg-megsimítja forró homlokom. Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?... S döbbenve ismerek fel rajzomon Egy-egy vonást, mit szellemujja von. „Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.” És áldom azt a láthatatlan kezet... Múlass velem soká, szelid emlékezet!
Cookies on Poetry Cove