Bende vitéz lakodalmát lakja, Hetekig tart... ma van első napja: Szól a zene, tárogató, rézkürt, Pörög a tánc, mint az orsó;
Bende kiált: „Ez utolsó! Száraz ajkam eper-ajkat Szedegetni készűl.” Bende vitézt a nyoszolyó-asszony
Elvezeti, hol olyat szakasszon; Néma, sötét már az egész kastély - S ím, lovag áll ágyok előtt, Talpig acél - ismeri őt:
Sápadt arcra kék lángot vet A felütött rostély. „Jöttem veled újra víni, Bende! Én valék a diadalmas, nem te:
Kezdjük elől, csúnya volt a játék; Haha! páncélt a nyakadba! Most ne remélj szolga-hadba’; Kezdjük elől! - e leányért
Sok viadal vár még!” Kél a vitéz: „Nosza kardot, vértet!” „Hova édes?” - „Víni, arám, érted!” S hallik, amint össze-összevágnak,
Odaát a fegyverházban Harcrobaj is: csengő paizs, Tompa nyögés, erőlködés, Dobogása lábnak.
Szép menyasszony szemét le se zárja, Szörnyűködik, hova lett a párja; Remegő kéz gyujtja meg a mécsest, Férje urát fölkeresi,
Hajnalig ott sírva lesi: „Ez is olyan, mint a másik... Mint valami holttest!” Bende vitéz lakodalmát lakja,
Vagyon immár a második napja, Szól a zene - borba fuladt e nap, Bende úrnak veszett kedve, Táncol, iszik erőltetve;
Szép menyasszony nekiborzad: „Ha ma is, mint tennap!...” Este hamar az urok föld-részeg, Ágyba vivék a szolga-vitézek;
Szép menyasszony vele menni reszket: De hogy titkán ki ne adjon - Hová legyen? hol maradjon? - Lenyugoszik, s külön ágyban
Hányja a keresztet. Bende riad...s mint a halál, józan: Lovag ott áll szembe, az ajtóban. „Hah! Robogány...” s nem akarna menni. -
„Szeretőm elcsábítója, Gyere, víjjunk! üt az óra; Míg le nem győzsz, tiltva neked Mellette pihenni.”
Ujra nehéz, szörnyű tusa hallik; Bende halott, mire meghajnallik, Nagynehezen, délfele ha ébred, Mikor immár gyűl a vendég;
Fölkeresik a leventék: „Hol vagy uram? mind az egész Nép vár az ebédre.” Bende vitéz lakodalmát lakja,
Legszomorúbb a harmadik napja; Szól a zene, öblöget a rézkürt: Hanem a tánc csak úgy lézeng, Vendégnek a java szétment:
„Vérbe’ fogant nász sose volt Isten átka nélkül!” Nos, az új párt rokoni, - egy püspök Előveszi, hogy mi esett köztök:
Bende konok, - a menyasszony gyászba, Teste remeg, mint a harmat, Csak azt vallja, hogy nem vallhat,- Ha lefekszik, küldjenek őrt
A fegyveres házba. Mene oda nagy erős őrízet. - Bende kacag: „Meglopom a mézet!” Siet is be kakas-elő-szóra:
Mikor ágyasházát nyitja, Másodikat kukoritja, Fönn pedig, a kastély tornyán, Éjfélt ver az óra.
„Bende lovag! ez az utolsó nap, Lakodalmad félbeszakad holnap; Víni ma még!... ölj meg igazábban; Mert ha nem ölsz, én megöllek,
Lelkedet ám, én mint lélek; Az a hűtlen hadd sirassa Bűnét e világban!” Bende vitéz, szemei szikrázva,
Rohan ismét a fegyveres házba. Rettenetes, amit lát az őrség: Urok őrjöng... kivont karddal Levegőbe szúr és vagdal;
Közülök is hármat leölt Míg lebirák, győzék. Földalatti kamarába’, láncon, Bende üvölt, viaskodik, táncol;
Szép menyasszony sem eladó többé „Elsőt én nem érdemeltem, A második engemet nem: Püspök atyám, vígy el Urunk
Jegyesei közzé!”
Cookies on Poetry Cove