Ölelő karokkal mennek ki elődbe És fogadnak, vídám füzérré szövődve, Boldogabb barátid: Hát engem mi tilt, hogy kebeledre dőljek?...
Nosza, rontsd szét lelkem az irigy mérföldek Kényszerű korlátit! Igen, itt vagy Gábor, itt te, újra köztünk! Álom! - álom volt hát, hogy kétségbeestünk
Éretted, utánad? Hogy sirattuk, kölcsön, a nagy veszteséget: Bánatos szívvel mi, a hazával, téged, Te távol hazádat?
Ah! nem álom volt az: látom, le van írva Szenvedő arcádon egy hosszú év kínja; Szólanak betűi! Monddsza, nem tört-é meg fájdalomban lelked?
Hol vevél reményt, mely e nehéz türelmet Ki segítsen tűrni? És midőn távolról fölvehetted ismét A hazai kunyhók szálldogáló füstjét
Mint homályos felleg - Mi őrzötte szíved... mi tartá meg épen, Iszonyú örömnek előérzetében Hogy ne repedjen meg?
Vagy - tudom, tudom már, örömednek kelyhe Csordultig miért nem lehetett megtelve, Mi keseríté meg... Hanem itt vagy, itten fogsz maradni mármost,
Lehetetlenséggel többé nem határos Megölelnem téged. Mint midőn galyakká széjjeloszlik a fa, Úgy vala köztetek lelkem elágazva,
Kevés jó barátok: Már csak egy zöldellő gyöngye volt: a bánat, Lomb nélkül hagyá a többi minden ágat Egy siralmas átok.
Egyiket sudáron gyors villám üté meg, Másikat emészti láthatatlan féreg, Sorvadának mind, mind: Most azonban egy a másik után épül;
Nyerve lassan-lassan az élet kezébül Lombokat és zöld szint. Haj! csak egy nem akar éledni - hiába Jött a lanyha szellő, kikelet nyilása,
És a nyári harmat... Ő, kit úgy szerettem, ő, kit úgy szerettél, A közös barát nincs örömünnepednél, Lantja mélyen hallgat.
De fátyolt a búra! - s mellyel köszöntélek, Ne legyen legalább halotti ez ének; Szólj vidámabban, lant! Az öröm, hogy itt vagy, képtelen reménnyel
Csalogat: ki tudja, hát ő nem jön-é el?... Hátha eljő - s dalland! Igen! visszatérted a jövőre zálog: S én, kétségbeesett, most remélek, várok
Boldogabb időket; Még sötét az égbolt, de borús határán Kezdi már jelölni egy felső szivárvány A siró felhőket.
Félre, kishitűek, félre! nem veszett el - Élni fog nyelvében, élni művészettel, Még soká e nemzet! Föl, merész versenyre, kinek az istenség
Nyujtá dallamos ajk s honi hárfa kincsét! Zengjen, aki zenghet. Te pedig, barátom, lépj ama padokra, Hol oly gazdagon nőtt koszorúid bokra:
Légy új büszkeségünk: Ölts arcodra lelket és igaz betűket, - Magasztos erényt, mely buktában se csügged, Ábrázolva nékünk!
Cookies on Poetry Cove