Futott a sebes hír, elfutott íziben, Mi akar most lenni odalent Kesziben: Fényes hadijáték, melynek neve torna, Forr oda a népség, mert hogy is ne forrna!
Mindjár’ zajosabb lett az öreg sasfészek; Ünnep szombatján már gyűlnek a vitézek Víni a szép lyányért, vagy dús birtokáért, Vagy csak időtöltés, mulatság okáért.
Toldi azonközben, Budán lévén lakos, Király udvarában vala mindennapos. - Nem egyszer hozá fel, tréfa közt a király: „No, fiam Miklós, hát?... hogy lesz Rozgonyinál?...
Gazdag a lyány, szép is, nem hiábavaló: Épen hozzád illő, épen neked való...” Fejét rázta Miklós, mintha talán a szót Ki akarná rázni a füléből - s nem szólt.
De midőn bajtársi az előszobában Faggatják, nem igen válogat szavában: „Ej, mit! nekem asszony? és kölönc egy falka? Hogy utánam ríjon, mint az ajtó sarka
Mindig, valahányszor az ajtót behúzom?... Mindig, valahányszor a lábam kihúzom? Eh! megleszek igy is: ha ma itt, holnap ott: Kedvesebb nekem a nőtelen állapot.”
Ezt dörmögte Miklós, ez az ő nótája, Ha nagyon zaklatják, hitet is mond rája; Özvegy édes-anyja pedig mennyit kérte! Csuda, hogy ez egyet meg nem teszi érte.
„Fiam, édes fiam, mért nem házasodol? Elkapott a világ: hidd meg: elkárhozol!” Így intette anyja százszor is azelőtt; De csak hallgatással vőn a bajnok erőt.
Egyszer ugyan közel járt már, így mesélik, A házasodáshoz, benne is volt félig; Megszerette a lyányt, nyomba’ meg is kérte, Azt hivé, a lelkét odaadná érte;
Már az esküvőre nem hiányzott semmi, Csupán nagy szakállát kelle még levenni, (Ugy szokták a nősök,) Toldi le nem vágta: Megmaradt a szakáll, s elmaradt a mátka.
Hogy aztán közelge piros pünkösd napja, Gondját a király is leveté egy napra, Hiszen olykor-olykor tán az is pihenhet, Ki maga vesződik milliomok helyett.
Testőrző hadából kiszemel nehányat, Toldi szabadkozott, de nincsen bocsánat, „Ugy se’ ví a lyányért” - mindegy, nincs kegyelem Mond Lajos király: „csitt! el fogsz jőni velem.”
Lóra ül még egyszer s Keszibe lemégyen Az öreg nemeshez: gondolá, nem szégyen Mert a népe kedvét ugy szerette nézni, Mint az apja játszó gyermekeit nézi,
Addig-addig nézi, hogy közéjök vegyűl, De azér’ kilátszik az apróság közűl: Ugy tett Lajos épen: játszott is, ivott is: De azér’ nagyobb volt, - király volt ő ott is.
Este a kompolti várkastélyban háltak, Hajnali szellővel megin’ utra szálltak; Még szárnyára sem kelt a nagy út harmatja S a tegnapi nyomot épségben mutatja;
Szőke a mező is, mintha deres lenne; Lova kesely körmét vígan mossa benne; Toldi a csapattal követi sebtében... Vele fut a hold is, visszafut az égen.
Hát egyszer a pusztán, selyemszőke hajjal, Emeli fejét a piros arcu hajnal! Kíséri a nagy nap, burokba’ születvén, Sugárit a földre széllyelteregetvén;
Száz meg száz pacsirta a mezőt ellepi; Mindenütt a virág! minden oly ünnepi! Az idő e napnak nem maradt adósa: Olyan a szép pünkösd, mint egy kinyilt rózsa.
Ebéd tájon immár nagy süvegű sátrak, Mint valamely tábor, messzünnen tarkálltak, Hallatszott is vékony csöngettyük rivása, Buzgó jámbor népnek templomba hivása.
Lépteit a király kettőzteti gyorsan, Amint odagondol, egyszeribe’ ott van; Körülveszi bizvást férfi, asszony, gyermek, Hogy öröm azt nézni a szegény embernek.
Rozgonyi lakása nem valami fényes, De akkor-időben nem is volt szegényes, Nem gyalázta vályog erős tégla falát, Sok henye kőtámasz terhelte oldalát;
De bizony szűk lett az ilyes alkalomra, Egy-két szoba van csak: a többije kamra, Gabonás, szalonnás, pince, raktár, magtár: A nagyhasu háznak minden része csak tár.
De a szives gazda kilelé a sorját; Hogy a becsülete ne szenvedjen csorbát S azt ne mondja a ház minden érkezőnek: „Kivűl tágasabb ám!” ha vendégi jőnek.
Cifra sátorokat veretett a gyöpre, Szőnyeggel bevonva, deszkára, cölöpre; Telt is a költsége; hogy nem is sajnálta: Érdemes vendégit jó tanyára várta.
Itt fogadá mostan királyi vendégét, Legszebb sátorába hítta ő felségét; Alig leli helyét, szolgálja, köszönti... Csakhogy a lelkét már elébe nem önti.
De Lajos igy szóla: „sem étel, sem ital Nincs helyén barátim; hagyján a viadal! Mig Isten házába nem megyünk mindnyájon, Hogy az Ur szent lelke ma reánk is szálljon.”
Ily szép szavak után maga mindjárt kele És megindult gyalog; az urak is vele: Urak asszonyságok; deli szűzek sorral, Gyöngyös pártáikon lebegő fátyollal.
Sokan beszorultak, amennyin befértek, De bizony kivűl is maradt ám temérdek: Templom helyen a menny kéklő boltozatja Buzgó éneklésök’ messzi hangoztatja.
Vége szakadván az isten-tiszteletnek, Hamar a játékot kezdeni sietnek; Falatoz az éhes; a levente készül, Aki szép lyányt óhajt diadalmi részül.
Zeng a zeneszerszám: tárogató jajgat, Fütyülő sípokhoz nagy tülök kurjongat, Ropog az apró dob, a tábori böffen, Mint a bölönbikák egy nádasba’ többen.
Nyerit a harci mén, alig leli helyét, Előre szegzi mind hegyes dárda-fülét; Nyihog, kapál, rug, vág Toldi paripája: Ha most el nem szakad, jó erős a pányva.
Maga Miklós jár-kel, bosszankodva szörnyen Minek is jött ide? azért, hogy pihenjen? Hogy leüljön félre? valamely ebzugba? S ottan bámészkodjék, keze-összedugva?...
Kérdezi Tar Lőrinc, kenyeres pajtása, Vele tanyázván, mint sátorbeli társa: „Mi bajod levente, hogy oly nagyokat lépsz?” „Semmi, szólt a másik, bolondság az egész.
Azt gondoltam: hátha megcserélnék veled? Fölvenném sisakod, páncélod, fegyvered?... Termetünk hasonló mind lovon, mind gyalog -” „Ugy de, monda Lőrinc, az én kezem balog!”
Felelt arra Miklós: „no azt vettem észre! Nem is vivok jobbra, hanem csak balkézre; Bizd én rám, azalatt bújj el és légy veszteg.” Rá is bizta Lőrinc, ebbe’ megegyeztek.
Odakint azonban nyüzsög a tenger nép, Víni a leányért számos ifju fellép: Butkai, Lorántfi, Kompolti, Pohárnok S többen a sorompó gémje előtt várnak.
Ott acélüng habzik lovon és gazdáján, Ott páncél dagad a bajnok szive-táján, Zárt sisakon nagy toll bokrosan imbolyog, Drágakő csillámlik, arany ezüst sajog;
Ott suhogó selyem, puha bolyhu bársony, Nyusztperém egyiken, hermelin a máson; Daliát és nézőt terheli a pompa; - Ritka helyen látni ennyit egy-izromba.
Képzeljen valaki, mintha álmodná, most Százszinü sátrakból egy tündéri várost, Fövenytől aranyló piacot középen, Festett uj korláttal bekerítve szépen;
Körül, a sok színben, szűzek, asszonyságok Mint ablak közt nyiló szebbnél szebb virágok - Hej! a fiatalság föl-fölnéz e tájra, Mint piros almáért gyermek a nagy fára.
Majd az igazlátók a sorompó felett Egy magasabb polcon foglalának helyet; Fölnyitá a gémfát a szolgáló-mester, Futkos ide-oda, látszik, hogy nem röstel;
Régi szertartásból a fövenyet bottal Megszurdalja: nincs-e tőr, vagy hurok ottan? Hirdeti, hogy nincsen, igazán megy a sor; - Most kürtjébe fúvall s igy kiált háromszor:
„Vitézek, daliák, a sorompó nyitva! - Nevezetes harci-játék leszen itt ma, Királyi pecséttel, a szép Piroskáért, Rozgonyi uramnak kedves egy lyányáért!”
Erre minden bajnok a nyilát kihuzta, Ki légyen az első? kocka határozta; Páronként ereszti őket a bajmester, A vad lovak elől könnyen ugró testtel.
S megosztja közöttük a napot a szelet Aranyos botjával vágván feje felett. Most a két vas-ember, körme is páncélba’, Messziről egymásnak pajzsát veszi célba;
Vágtat a ló, vágtat, nem is győzne jobban, Háromhegyü dárda feszül a marokban, Összecsap a két hős: a paizs megkondul: Egyik, vagy mindkettő, hanyatt-homlok fordul.
Van olaszdöfés, hogy magas deszkapalánk Választja el őket, mintegy udvar gyanánt; Van német-rohanás: ember, ló kitömve, Hogy röpit a szalma velök egyetembe;
Hanem a legtöbb rész, ösi magyar módon Hegyes acélt hordoz a bajvivó rúdon: Mirevaló a pajzs? védje kiki magát, Vagy, ha ezt nem tudja, ám hadd szegje nyakát!
Sokan víttak immár a daliák rendben, Kiket elszámlálni se’ időm se kedvem; Sok dárda törött el, röpüle sok tarcsa, Hogyha nem volt ember, aki azt megtartsa.
De most im beugrat egy balog, egy sete; Kérdezi a népség: vajon ki lehet e? Nem gyanítják, hogy az önnön maga Toldi, Mert mi szükség annak balkézzel harcolni!
Azt hivék bajtársi, hogy, amennyi kedve, Sátorában alszik; földre heveredve, Az egész játékot semmire becsűli; Ha tudnák, kivel fog a bajuk meggyűlni!
Pedig az erejét nem is adja ez ki, Nem magáért, hanem csak Lőrincér’ tesz ki; Helybehagyá Lőrinc (lesve a sátorban) Megvallotta, hogy már ő se’ vína jobban.
Az első vitéznek, kivel Toldi játszik, Tompa nagy ütéstől szeme is káprádzik, Felfordul a világ - ő pedig lefordul, - Alig birta magát fölszedni a porbul.
Személye kilétét hiába titkolta, Többen ráismertek, hogy az ifju Kolta; Almás-szürke lovát elvezette gyalog; Nem neheztel érte, hisz’ katona dolog.
Erre másik állt be: az apró Balassa, (Könnyű ráismerni) a király inassa, Szemes, fürge bajnok, eleven mint a csik, Toldi rúdja elől gyorsan félrehajlik.
De Miklós a rúddal oldalvást lepedzi, Szánja a kengyelvas, lábát nem ereszti, Lova meghurcolja sarkantyúnál fogva, Nagy vargabetűt ír fejjel a homokba.
Toldi pedig intett, hogy még víni kíván; Jelt ad a bajmester, más lovagot híván, De vontatva készül Lőkös, a harmadik, Ráér a jó Miklós széllyelnézni addig.
Lova lassan ballag; körbe-körbe léptet, Nézi a nézőket, a sok szép cselédet, Mintha kertben volna, mind virág közt járna... Páncélos dereka nem hajlik utána!
Ezalatt Piroska rózsaszin sátorban A vitéz fiúkat nézi vala sorban; Keresi félszemmel: köztük van-e Toldi? Mert, hogy azt szeretné, könnyü elgondolni:
Szeretné neméért, szeretné nevéért, Szeretné ma látott deli személyéért; Visszaveti lengő fátyolát, hogy lássa. Mond neki valamit szíve dobogása.
Toldi is a lyányra - de csak amúgy fennyen - Odaveti szemét... el se’ vette könnyen! S mint midőn az ember érez benső vádat, Azt se’ tudja, hogy mért? lelke úgy rátámad:
Lovagi sisakja mintha égne arcán Oly igen pirul e mai tolvajharcán, Mintha útja veszen nem találja célját... Nagy hosszú sohajtás emeli páncélját.
Ekkor esett az, hogy Toldi és Piroska Együvé gondoltak, ketten egy dologra, Együvé gondoltak, együtt sohajtottak, Amiről magok is tán semmit se’ tudtak.
Ekkor esett az, hogy két ifiú cseléd Szíve szerelmének fonta már kötelét, Kötelét halálos, örök szerelemnek... Én uram istenem, add jó végit ennek!
Már azonban Lőkös, Toldi vívótársa, Feszíté dorongját, készen a futásra, „Jól vigyázz! ne hibázz!” riad a bajmester; Szégyelli azt Miklós (neki szól most egyszer):
Öklelő szerszámát kapja jobb kezébe, Hogy előbb senye volt, most nem jut eszébe, Hanyatt löki Lőköst nagy marha lovastul, - Az ember füle majd siket lesz a tapstul.
Nem is akadt ember, hogy Miklóssal víjon, Senkinek se’ kellett a leány e díjon; Csak Rozgonyi Máté szíveli nehezen Hogy Piroska húga más vitézé leszen,
Húga es vagyonja. Ő hiába kérte: Most fejével immár kell játszani érte; Kiugrat a sorból: „vagy élet vagy halál!” Az erős Toldival átellenbe’ megáll.
Hanem, mikor aztán lobogó kantárral Megered a két ló a dalia párral, Feszesen a dárdák meszire kinyúlnak Mint egyenes szarva csődör egyszarvúnak,
S látja, mint egy gályát, közelítő szörnyet, Nevekedni Toldit: Rozgonyi elszörnyed, Lágy szivét elejti, vak dühét felejti, Rúdja fényes hegyét a homokba rejti.
Visszarántá Miklós tanult lova száját, Pisszegés, hurítás üldözé a gyávát; De a mulatságnak azér’ nem lett vége, Tovább is szerette nézni ő felsége.
Sokan törtek láncsát, lovon úgy, mint gyalog, Voltak mindenféle testi viadalok, Ember ember ellen, vagy csapat csapattal, Múlaták a királyt ügyes fordulattal.
Birkozás, lovaglás, kopjavetés járta, Dolgozott nyil és kard, buzogány és dárda; Majd paraszt szerszám is jött napfényre végül Kasza, villa, fustély - csupa nevetségül.
Toldi is, rossz kedvét el akarván űzni, Mint a sáskafölhőt nagy lárma elűzi, Toldi is beállít egy goromba cséppel: No hiszen jaj annak, akit ez megcsépel!
Megereszti nyakát a csép, mint egy gólya, Kelepel a végén szijjas hadarója, Csattog össze a rúd, a páncél is pattog, Tombol a két vívó, döng a föld alattok.
Toldi a bajtársát vissza-visszagyűri, Három ízben a tért vele megkerüli; Támad iszonyú zaj, kacag a tenger nép, Úgy, hogy nevettében megrendül a környék.
Így lett vége ama híres viadalnak, Követé pompája teritett asztalnak, Azután meg a tánc, jutalom osztása, Egy szép rózsaszálnak a leszakasztása.
Rozgonyi csak inte, és az adott jelre Sátor ereszkedett a bajvívó helyre Nagy magas árbócról száz meg száz kötélen, Roppant fehér vászna lobogott a szélen.
Sátor alá pedig a szolgalegények Háromszáz személyre asztalt teritének, Mert a többi kivűl, a padokban, evett, Aki nem érdemle nagy vitézlő nevet.
Asztalhoz is űle a király, a vendég: Szép ruhás hölgyekkel az idősb leventék, Mert az ifjabbaknak fenszolgálni illett, Nyájas susogással a fehérnép mellett.
Mielőtt azonban a ragyogó tálba Mártott volna Lajos: először felálla; Minden ember tudja fejedelmi célját, S követé a buzgó keresztyéni példát;
Egy szép asztaláldást monda ő felsége, Szava messzi csengett a nagy csendességbe, Halkal minden ember utána könyörgött; Az erős vitézek hangja mélyen dörgött.
De, mikor az áment rányomá a népség Vette Lajos király csillagos nagy kését, (Gyémánttól, rubintól csillogott a nyele), Kenyerébe szúrta, s tálba mártott vele.
Kiki hozzáláta örvendetes arccal, Kinálván a gazda, egyszersmind az asztal; Igazán nagy beteg volna (és nagy csoda!) Ki egy olyan asztalt éhen hagyna oda.
Hogy aztán elég részt vőnek az evésből, (Rozgonyiként szólva: sokat a kevésből!) Monda Lajos: „Hát már fel sem is köszöntöd, Leányom Piroska, nemes Csuta Györgyöt?”
Elpirúlt a szép szűz; poharát emelé, Az arany pohárba rózsát márta belé: Pici piros ajka tükrözött a szélén - S nyújtá a királynak. Szólt ez, átalvévén:
„Adjon Isten áldást e mai munkára, Örvendő öregkort az örömapára, Örökös jóllétet a magyar hazára: Tiszta, igaz szívből kivánja királya!”
Erre, nem tudom ki, a parasztság között Nagy cserép kannával odakünn így köszönt: „Éltesse a királyt szegény nép javára!” Ezer meg ezer száj mennydörög szavára.
Este szakadt vége az evés-ivásnak; A fiatalság már suttoga egymásnak, Hogy e drága időt nagy-hiába vesztik: Zúgolódott, hogy a táncot még se’ kezdik.
Végre fölszedék a hosszu asztalokat, Gyujtának azonnal viaszgyertyát sokat; Csillagzott a gyertya ezerféle kőben, Gyémántos boglárban, arany karkötőben.
Majd a tárogató, síp, dob, amikor szólt, Kezdének az ifjak daliás toborzót A szép sátor alatt, körbe’ karikába’, Kiveré a nótát a vitézek lába.
Pengett a sarkantyu, mind egyszerre pengett, A fehér kócsagtoll mind egyszerre lengett, Tánc közben a melles, tomporás vitézek Délcegen egymással farkas-szemet néztek.
A fehérnép pedig, mint egy gyöngyös párta, Körűl a padokon a tánc végit várta: Legelt a sok szép szem a fiatalságon, Valamint a méhraj a mézes virágon.
Köntösük szegélyét a víg zeneszóra Emelgette piros papucsoknak orra; Szemükből ragyogott a szomju kivánság; - Mint egy rózsagyepű, úgy ült a leányság.
A vitézi táncot követé a páros, De nem olyan csélcsap, nem olyan betyáros: Halkan, palotásan a király kezdé meg, Illett a magyar tánc a legfőbb személynek;
Szép Piroskát egyszer-kétszer megforgatta, S azzal édes terhét más vitéznek adta; Most felállnak többen, vigabb nóta perdűl, Szilaj kedvben a tánc csak a végin cserdűl.
Majd a párnatáncnak következvén sorja, Legény is, leány is a térdvánkost hordja, Zöld bársony a párna: viszi kis kezébe’ S letérdel Piroska... a király elébe.
De Lajos a tánctól nyájasan szabódott, Elengedte a lyány... nem a szűzi csókot! Mit tegyen? megadta, rá meg is ölelte; Repesett e dolgon minden ember lelke.
Azután egyedűl lejte szép Piroska, Földig hófehérben, mint egy virágos fa, Melyet a könnyű szél erre-arra lenget; Táncra híja Toldit, annak már nem enged,
Nem is kérte Miklós, nem is szabadkozott, Komor tekintete nyomba’ megváltozott, S mint borisza ember meghúzott kancsóba: Szeme, szíve, lelke odalőn egy csókba.
Azzal ölön fogta, és járta középen, Nagyokat ujjantva szilaj örömében; Megmutatta, hogy mily könnyen elbir karja Egy fehércselédet, ha épen akarja;
Fel-felkapta néha, mint vihar a pelyhet, Mintha csak ruháját vinné maga helyett; Lebben a leányzó, mint kopján a zászló: Az erős vitézzel a könnyü leányzó.
Így mulatozának, valameddig tetszett, Mignem éjfél tájban már a hold is tetszett; Akkor pihenés lőn, díjak elosztása, Vitéz eleinknek hajdani szokása.
Összeülnek mostan a viadal-birák Kik a harc folyamát egy nagy könyvbe irák Nevezik nevérül, vagy csak cimerérül Melyik vitéz mit kap diadalmi bérül.
A jutalmat pedig egy-egy szép szűz adja, Meghajol a vitéz, mikor elfogadja; Megcsókolja a lányt, mert ez kötelesség, Nem hiszem azonban, hogy terhire essék.
Öv, szügyellő, tarsoly, - gyenge kezek míve, Örül az ilyesnek ifju bajnok szíve; - Csótár, boglár, forgó bőven telik ottan: Rozgonyi se’ fukar, s a király is ott van!
Mind eloszták immár, csak egy vala hátra: Kié? kiki tudja, mégis alig várta: Egy gyűrű, jegy-gyűrű - köve, jaj, beh szépen Villog a Piroska remegő kezében!
Eredj, Toldi Miklós, eredj oda, vedd el! Te vagy arra méltó sok vitézi tettel, Bajnok termeteddel, szerető sziveddel - Eredj oda, Miklós, a tiéd az, vedd el!
Így ütött ki a csin; - így még akkor este Rozgonyi Piroskát Toldi eljegyezte Az összes nép előtt és a király előtt, És, ki mindent jól lát, a nagy Isten előtt. -
Toldi kárpótlásul, mivel úgy is kérte, Lőrincnek a huga jobb kezét igérte; - De már ideje, hogy oszoljon a vendég S menjenek alunni a fáradt leventék.
A haragos hajnal köte vérszin övet, Hogy Lajost álmából fölveri egy követ, Gyászos levelet hoz, sietős az utja, Mi van a levélben? a jó Isten tudja,
Mert fekete azon a zsinór, a pecsét, Bontsd fel, király, bontsd fel! megölték az öcséd’ Olaszok ölék meg, orozva, titokban; Önnön hitvese is részes a dologban.
Hamar átfutá az írás foglalatját, Hamarabb a halál színe ábrázatját, Lehanyatlott búsan egy nagy zsöllyeszékbe, A könnyü levelet sem bírá kezébe’:
Könnyü volt a levél, de nehéz a bánat, Melyet Károly abban külde rokonának, Olasz herceg volt ez, más nevén Durazzó; Végtére Lajosból így töre ki a szó:
„Jaj, szerelmes öcsém, boldogtalan Endre! Hát ilyen koronát tettek a fejedre? Jaj! ezér’ kellett-é oly korán elválnunk, Hogy utolsó legyen az a búcsu nálunk?
Nem is búcsu volt az, nem is volt bánatja: Mert, midőn két gyermek a játszást elhagyja És megvál: örökre? vagy csak néhány percig? Az előtte mindegy; közönösnek tetszik.
„Jut eszembe, oh, jut! szende mosolygásod, Te valál a jámbor, én valék a vásott; Emlékszem szavadra, szőke szép hajadra, Fekete szemedre, tetszetős magadra,
Mikor atyám elvitt, játszani kis társat, Kis leányt igérve: igen, ölő nyársat! Vitt, hogy növekednél a királyi székre, A nápolyi trónra, igen, mészárszékre!
„Mit használt a gyűrü, melyet a hív anya, Hogy acél ne járjon, ujjaidra vona? Mit használt a bűbáj, csudatékony varázs? S a minden varázsnál jobb anyai tanács?
Fekszel temetetlen, - hacsak elbukásod Helyén idegen kéz a földbe nem ásott; Ki fogá be szemed? ki siratott végig?... Oh, ez isszonyú bűn felkiált az égig!
„Nem szablya, hegyes tőr: gyalázatos zsineg Vete véget, korán, ifju éveinek! Nem világos nappal, de éjszaka, orvul, Megejtve, kicsalva hűtlen női karbul!
Johanna, Johanna, átkozott feleség - Nem feleség - ádáz, rút dögleletesség! Ha ezér’ Isten és karom meg nem büntet, Nincsen e világon, megtorlani, büntett.”
Így önte ki Lajos, hogy tudtára esett, Fájdalma teljéből, csupán egy keveset, De azért a szíve tele maradt színig; Soká lesz az, mikor bánatja megszűnik.
Azonban a rossz hir, és ki a hirt hozta, Minden élő lelket hamar felriaszta: Talpra ugrándoznak a nemes vitézek, Urokért, Lajosért, élni-halni készek.
Zendül a sokaság, a hirt adja-veszi, Kit elébb s tovább lel, tudja-e? kérdezi, Sok már épen annak beszéli negyedszer, Akitől maga is hallotta nem egyszer;
Ez lovát keresi, az siet nyergelni, Mintha ereszkedvést harcba kéne menni; - Csörtet a kard, páncél, fenyeget a láncsa: „Háború! háború!” többek riadása.
Toldi is fut, gázol a király lováig, Dönti jobbra, balra nyergelő szolgáit, Maga csatol, peckel, maga felkantároz, S vezeti a Tündért király sátorához.
Jól esett Lajosnak, amidőn kilépe, Hogy a hű levente ugy siet elébe; De nem akará hogy még most vele menjen, Négy-öt hétig ugymond, múlasson, pihenjen.
Fölsegité szépen a nyeregbe Miklós, Kengyelét megtartván, mint akármely csatlós: A király, csak fővel, szomorúan inte, Gazda emberségét szó nélkül köszönte,
Szomorún mosolygott a szép Piroskára, Mint felhőn keresztül a nap zöld sugára (Permeteg esőben, nyáron, ebéd felé): Hogy a szegény lányka sirva fakadt belé.
Ottan jó Budára Lajos utját vészi; Követék csoportban hű magyar vitézi, Morogván az úton, mint viharos felhő, Mely kicsiny először, de nagy lesz, ha feljő.
Valahon átkeltek, valamerre mentek, Lőn háborodása minden rangnak, rendnek: Pap a papiszéken, nemes a nyeregben Festi a közös gyászt fekete szinekben. -
Nem soká Budáról, széles hazaszerte, A hadrahívó kard fejét fölemelte, Majd ősi szokással, mártva meleg vérbe, Majd irva pirosan a hivó levélbe.
Nem parancsolat ez, nem is kénytelenség: De kinek ne volna több, mint kötelesség? Ki maradna itthon? ugyan ki ne menne? - Így érzett a magyar: Lajos bízott benne.
Azt tartá a levél, hogy bizonyos napra Mind együtt lennének Budán, Szent-Jakabra. Időközben a vas mindenfelé duzzadt, Köhögött a kohó és a pőröly izzadt;
Eke, boronástul, betegen hevernek, Másra kell az anyag: páncélnak, fegyvernek; Hadi hirtől hízik a paraszt a hűsön: De meleg a műhely; bár a nap ne süssön.
A király is egyre készüléshez látott, Hamar odahagyván fényes Visegrádot, Hova édes anyját látogatni ment fel; Kölcsönös panaszban nem sok idő telt el.
Most Budán székelve, éjt-napot eggyé tesz, Hogy baját felejtse, ezer dolgot végez: Tart tanácsot, ír, vagy csapatokat szemlél, Nincs olyan időperc, melyben dolgot nem lél.
És már a királyi hadnak egy dandárja, Budai vérmezőn az indulót várja, Zászlói lobognak keleti szellőben, Liliom virággal teleirva bőven;
Büszke nyakát a struc, mint torony, fenhordja, Aranyos patkóját orra között tartja; Mellőle a négyes szalag sem hiányzik, A kettős kereszt is fodorodva játszik.
A király madara s liliomi mellett A vezéri zászlót lengeté a szellet: Dült paizs a címer, két fehér galanddal, E fölött koronás, szárnyas ifju angyal;
Hédervári Kont az, - Miklós főpohárnok, Kit Lajos vezérül ada e dandárnak; S hogy az indulásra nem hiányzott semmi: Lejöve a király tőlük búcsut venni:
„Nem járatlan út az, ismeretlen vadon, Hova nektek, ugymond, indulástok vagyon: Mentek Sztiriának és Gyulavásárnak, Hol vitéz szomszédim nyilt karokkal várnak:
Amerre ti jártok, azon földet ott a Magyar had, fiaim, másszor is tapodta: Hová im e strucok mostan vezérelnek, Ott lengett turulja dicső nagy Etelnek!
„Értek Udinéba, Etele halmára, Most is áll a tetőn mesés régi vára; Balfelé a tenger, s Akviléja marad, Eszötökbe hozván a jósló madarat;
Akkor vette magát a mocsárok népe, Hol ma ugy fenhéjaz, vízi Velencébe: Kerüljétek, mondom, e mocsárt s lakóit, Víznek és száraznak kétszinű csuszóit.
„Hanem Páduába útatok vegyétek, A szegény versköltőt el se feledjétek, Ki, midőn Atillát istenekhez mérte, Kicsibe hogy máglyán nem lakolt meg érte.
Jobbfelé marad egy kies völgyi róna, Ott fekszik Milánó, Mántua, Veróna, Melyek nagy Etelét most is emlegetik, Soha, míg világ lesz, el sem is feledik.
„Akkor más idő volt. De ti most már békén Jártok Olaszország innetső vidékén, Sorba jő Ferrára, Faenza, Rimini, Hol az út a tengerpartra fog levinni:
Valahon utaztok, valahon átkeltek, Azt ne halljam én; hogy bántsatok egy lelket! Vagy sarcot tegyetek, vagy ragadozzatok!... Koronámra - mondom! szennyet ne hozzatok.
„De mikor a Rontó vizén áthaladtok, Jusson eszetekbe, hogy Nápolyban vagytok! Ott Akvila vára fogad a hegyen tul - Ellenséges földön visz az út ezentul.
Ott a sötét zászló kibontva dagadjon, Melyen irva öcsénk halálképe vagyon... Vitézek, fiaim: bizom tibennetek! Isten vezéreljen. Jó utat. Menjetek!”
Ezt hallván a tábor, lelkesedve kiált: Éltesse az Isten, éltesse a királyt! Zendül a zeneszó, ropog a had lába, Fényesen kigyózik görbe völgy torkába.
A király ellenben visszament Budára, Hova országgyülést rendelt Péter-Pálra; Nem lesz ott kimélve sem csapat, sem költség: Egy hang lesz a gyülés, abban semmi kétség.
Másfelől az udvar, királyné udvara Régi Visegrádon gyászba merült vala, Ott lakván az özvegy, Károly nagy királyé, Lajos édesanyja, Erzsébet királyné.
Visegrád, Visegrád! hol hajdani fényed? Magas föllegvárad? parti épitményed? Dunapart hosszában kerti ékességed? Mérföldekre nyuló, párduclakta nyéked?
Ott; hol négy királynak azon idő tájba’ Megfért volna minden udvari pompája, Meg sem töltve annak negyedfélszáz termét, - Most a róka sunnyog, ássa kicsiny vermét!
Nem nyilik kevélyen a Dunára kapu, Belül is a zöld tért gaz veré fel, s lapu; Odavan a lépcsők márvány büszkesége: Nyolc egész nagy ölnyi pazar szélessége.
Hát a négyszög udvar eme lépcsők felett, Negyven láb magasan - hej! az is odalett, Nem dicsekszik földje márvány kirakással, Nincs beárnyékolva illatozó hárssal,
Nem is veszi körül nagy paloták szárnya Száz-meg száz ablakkal a kies Dunára; Maga a koronát féltő hegyi fészek, Az is összeomlott, ledönték a vészek.
De mihaszna borong rajta képzeletem! Sirató dalommal föl nem épithetem. - No, s hát a királyné visegrádi háza Endre herceg miatt öltözék mély gyászba.
Ottan a csillámló, fejedelmi pompa Büszke ábrázatját feketébe vonta, S a bú, mintha ülné királyi ünnepét, Fölvevé magára legszebb öltözetét.
Meghallván a gyászhirt, seregesen gyültek Királyné asszonyhoz tisztes úri hölgyek, Hajadon és özvegy és akinek férje Fő-fő rangot visel, fiatalja, vénje;
Jártak hosszu sorral a nagy palotákban, Vetélkedve mintegy szomorú pompában; És megoszták versent a királyné jajját, Hangosabbá tévén szózatos fájdalmát.
Számtalan sok gyertya, mint egy-egy szövétnek, Hófehér viaszból éjjel-nappal égnek, És a nagy harangok virradattul estig S tornyok falait szinte megrepesztik;
Vége-hossza nincsen a gyászos menetnek; Mindennap, azt vélnéd, egy királyt temetnek, Mondatik mindennap búsan zengő mise - Annyi drága pompát nem látott senki se!
Maga a királyné, földig gyászruhába’ Mindennap misére megy a kápolnába, Mely a paloták közt áll vala középen, Remekül épitve a várhegy tövében.
Koldusok, szegények, fölemelt süveggel, Gyülekeztek oda minden áldott reggel; A királyné pedig alamizsnát oszta, - Utána a sok pénzt három leány hozta.
Másszor sem sajnálta ugyan ő felsége Adakozni bőven, Isten-dicsőségre: De most adományit kétszerezve adja, Hogy istennél inkább légyen foganatja.
Klastrom emelkedik, fényes templom épül; Ne kiméljék, ugymond; telik az övébűl, Jut belőle minden papnak és barátnak; Az Isten szolgái szűk időt nem látnak.
De mikor bevonul éji rejtekébe, Nem hagyja nyugodni véres multak képe: Ősz férfi vonaglik ágykárpitja megett S haldokolva hörgi: „gyermekért gyermeket!”
Zács Felicián az; követi családja, Őket hosszu sorral a királyné látja; Szomorú az eset, miről egy időben Így zendült az ének lantban, hegedőben:
Királyasszony kertje Kivirult hajnalra; Fehér rózsa, piros rózsa... Szőke leány, barna.
„Királyasszony néném! Az egekre kérném: Azt a rózsát, pirosrózsát Hajh, be szeretném én!
„Beteg vagyok érte, Szivdobogást érzek: Ha meghalok, egy virágnak A halottja lészek!”
„Jaj, öcsém Kázmér! Azt nem adom százér’- Menj! haragszom... nem szégyelled?... Félek bizony gyász ér.
„Sietős az utam Reggeli templomra; Ha beteg vagy hát fekügy’ le Bársony pamlagomra.” -
Megyen a királyné Megyen a templomba; Szép virágok, deli szűzek Mind követik nyomba.
Könyörögne, - nem tud, Nem tud imádkozni: Olvasóját honn feledé: Ki megyen elhozni?
„Eredj fiam, Klára! Hamar, édes lyányom! Megtalálod a térdeplőn, Ha nem a diványon.” -
Keresi a Klára Mégsem akad rája: Királyasszony a templomban Oly nehezen várja.
Keresi a Klára Teljes egy órája: Királyasszony a templomban De hiába várja!
Vissza se’ ment többé Szűz leányok közzé: Inkább menne temetőbe, A halottak közzé.
Inkább temetőbe A fekete földbe, Mint ama nagy palotába, Ősz atyja elébe.
„Hajh, lányom, lányom! Mi bajodat látom? Jöszte, borulj az ölemre, Mondd el, édes lyányom.”
„Jaj, atyám! nem, nem... Jaj, hova kell lennem! Hadd ölelem lábad porát - Taposs agyon engem! -”
Harangoznak délre, Udvari ebédre; Akkor mene Felicián A király elébe.
A király elébe, De nem az ebédre: Rettenetes, bosszuálló Kardja volt kezébe.
„Életed a lyányért, Erzsébet királyné!” Jó szerencse, hogy megváltja Gyönge négy ujjáért.
„Gyermekemért gyermek! Lajos, Endre halj meg!” Jó szerencse, hogy Gyulafi Rohan a fegyvernek.
„Hamar, a gazembert... Fiaim... Cselényi!...” Ott levágták Feliciánt A király cselédi. -
„Véres az ujjad, Nem vérzik hiába: Mit kivánsz most, én királynőm! Fájdalom dijába?”
„Mutató ujjamért Szép hajadon lányát: Nagy ujjamér’ legény fia Borzasztó halálát:
„A más kettőér’ Veje, lánya végét Piros vérem hullásáér’ Minden nemzetségét! -”
Rossz időket érünk, Rossz csillagok járnak: Isten ója nagy csapástul Mi magyar hazánkat.
Ily szomoru eset a Feliciáné; - E miatt nem nyugszik Erzsébet királyné, Hogy szörnyű halált halt kedves fia Endre: Csak egyéb csapás is ne követné rendre!
De Lajos - ártatlan imez átkos tettben - Vala bosszuálló kemény készületben; A nemesség is már dandárjait hozta, Ezrivel, vagy amint fel volt rájok osztva.
Most a kopasz róna Rákoson virágzik, Most buborékot hány: sátortól nem látszik; Most lobog a zászló ezerféle szinben, Rajlik a vidor nép, csillog-villog minden.
Messze a mezőnek fakó meze füstöl, Porfelleg verődik, melyben a ló prüszköl, Egy út az egész táj; a csapatok gyülnek, Mint villámló felhők, mind össze vegyülnek.
Oh, ha gyenge tollam méltó lenne rátok, Lajoshoz sereglő régi nagy családok Összefoghatnálak egy bűbájos körben, Hol magát az utód lássa, mint tükörben!
De sem a képírót süker nem biztatja, Sem az idő és hely mostan ki nem adja; Elég lesz futólag nevek említése Mint föcskének vízen szárnya legyintése.
Ott lebeg a Laczfi hószínű sárkánya, Messze kis Erdélyből hozta ezüst szárnya, Maga István vajda feje a csapatnak, Fiai, testvéri tőle nem maradnak;
Mint egy büszke folyam kisérőit vonja, Követé a nagy hőst sok vitéz rokonja: Laczfi Endre, Miklós, Pál, Mihály testvérek, Osztályosi Apor László nagy nevének.
Ő az, István vajda, koronás Erdélyé, Kit Lajos e hadban teve fővezérré: Nem ifju’, nem is vén: haja vegyes ősszel, Barna férfierő tiszta ezüst ésszel;
Bölcs vezér, tanács, - de bátor kemény harcfi, Példabeszéddé vált: „ez második Laczfi!” Így szokás nagyitva hímet varrni róla, Nem szokás azonban venni szórul-szóra.
Ott van a hű Miklós, a bátor Gyeleti, Zászlóját az öccse, két fia követi; Paizsán a címer négyfelé van osztva: Két mezője gyászos, kettő fehér, puszta.
Mit jelent e gyász szin? mi értelme ennek? Ember! a sors ujját mondod véletlennek: Két mező fekete, ugyanannyi tiszta: E négy bajnok közül kettő nem tér vissza.
Ott van a Geréni s Homonnai Druget, Nádor öccse, Miklós, vezeti ezeket; Olasz vér, de vegyült magyar anyatéjjel, Lobogója diszlik a hét seregéllyel.
Távolabb csoportoz Budaméri Konya, A Szécsényi törzsnek igaz vérrokona,- Címere jelenti: az oroszlán rajta Kisded keresztjével, hogy Szécsényi fajta.
Hozza Bánfi büszkén busa ökre szarvát, Miklós, fia bánnak, maga is bán, horvát. Andrási Temesből már ott vala szinte, Zászlaján egy kardos, páncélos levente:
Andorás az, kitől származik a család, Hirdeti a címer ennek viadalát Akkor, hogy fejére szálla Szent-Istvánnak Az első korona, az első királynak.
Ünnepel Esztergom, mint a haza szíve, Ott az ország nagyja és a külföld színe: Papi és világi, fejedelmi vendég, Kemény láncsatörő, bajvivó leventék;
Az nap örömére víttanak egymással Egy idegen bajnok székely Andorással, Ki fejét amannak vállastul leszelte; Címerét Istvántól nem hiába nyerte.
Ott lebeg továbbá Drágfi vasmacskája; A Nádasdi nádja, fekete kacsája; Ott a csuda címer, melyet ama gazdag Bebek István és György, Dancs fiai hoztak.
Jól juhászkodott ám ősapja ezeknek, Hol Sajó vizével összefoly a Csetnek: Tündér-adta kincsből raka hét szép várat; Címerén a tündér, csuda nemű állat.
Messziről mutatja Lukácsot, Bertalant Fekete mezőben három fehér galand, Hogy ők ama híres nagy Héderváriak, Kont Miklóssal vérént való atyafiak.
De Ugrin fiának, mert ez már Ujlaki, Paizsán keresztbe folynak két szalagi, Melyet a koronás, szárnyas angyal őriz; Törzs apja ez ágnak Hédervári Lőrinc.
Hozza Szécsi Miklós a maga dandárját, Két fejü nagy sassa teregeti szárnyát; Vele bajnok öccse, az ifju Ivánka, Ivánka, az ifju, Vas megye virága.
Ennek javas-asszony megmondta előre, Hogy aráját hazaviszi esztendőre, Csak „ki lóval nem bir, az hadd járjon gyalog” - Gondolá a vitéz: nagyon rendes dolog!
Hegyezi saskörmét Kanizsai János, Fekete félszárnya vérmezőben szálldos, A Rozgonyi féniksz fürödik tollában, Draskovicsén két sas, két nagy grifmadár van.
E zászlós urakkal sok nemes dalia Összegyűlt sok régi nagy nemzetség fia: Csapi, Guthi, Kemény jelesebb közűle S két Forgács fiu, kit Bebek Anna szűle.
Pajzsukon a szép szűz, tengerhab leánya, Szőke aranyhajnál nincs egyéb ruhája, Mosolyog az ajka, rózsabimbó melle, Csak festés különben, hát minek szégyellne.
Mégis aki látja, nézi elevennek, Ha leány, elfordul; ifju örvend ennek: Szeme egy két percig rajtavesz a képen:- Forgács Andor kapta; elmondom, miképen.
Omlik a tatár nyil felhőszakadása, Messzeföldre hallik jégeső zugása, A Sajó ut nélkül tántorog, mint részeg; Vérökkel itatják jó magyar vitézek.
Vérbe alkonyult le a nap is Muhinál, Veszve, veszve minden! Béla fut, a király; Futtában két Forgács födözi testével, Andor, az ifjabbik, Tamás elestével.
S már nem biztos vára: Znió avagy Gimes, Tovább a királlyal fut az ifju nemes, Távol Adriába, tenger szigetjére, Hol, mint vert vad, Béla megpihenhet végre.
Ott egy nap az ifju hogy a parton járna, Ime! zátonyon ül tenger szép leánya: Nagy haját fésülte, - arany tündöklésü Hajából arany port szikráztat a fésü.
Hattyuingét Forgács amidőn meglelte, Neki sem kellett több, hamar felölelte; Megijedt a habok Tündér-Ilonája, Hogy idegen kézben hattyúi ruhája;
Kérte, adja vissza, nagyon szépen kérte; „Jól van - mondta Forgács - ha megcsókolsz érte!” „Nem, halandó, azt nem! jobbat teszek annál, Egy tündéri csóktul menten elhervadnál.
„Nem, halandó, azt nem. De ha tudni vágyol, Mit rejt a jövendő, ez a sűrű fátyol: Ám halljad.” Azonban, övig a kékellő Vizben, közelebb jött s igy dalolt a sellő:
„Egy fiatal fának látom karcsu törzsét, Melyet annyi század vihara sem tör szét, Inkább lombosítja minden ujabb tavasz: Örvendj ifju ember: te vagy az, te vagy az!
„Nőni fog családod fényben és hirnévben, Gyökere izmosul királyi hűségben, Valameddig Árpád fejedelmi vérit - Talán nem sokára - sirba nem kisérik:
Akkor uj király fog érkezni habomon S fölemeli székét az előbbi romon: Lajos, Lajos, Lajos lészen fia ennek, Kit nevez a magyar nagynak, egyetlennek.
„Negyven év forog le, majdnem egy fél század Hogy ő sirba viszí a királyi házat: Haj! mert e családon vér nehezül s átok, Melyet a leányán teljesedni látok.
Forgács lészen az is, Forgács, ki megója, Nehogy bitang kézre jusson árva trónja... Hiába, hiába. Sulyos a vér-átok... Zavarodik a viz: zagyva képet látok.”
Így tovább is zengne vizi leány dalja; Hanem a vitéz azt már tovább nem hallja: Lebocsátá lankadt tetemit a fűre S elaludt, mint a tej, szépen ahogy űle.
Most a lyány kiszállott - nem habozás nélkül, Mert igen szégyellé az alvó vitéztül, - Hattyuingét hamar szűz testére ölté, Szárnya csattogása Andort is felkölté.
Mohón kapott Forgács a szép sellő után, Mintha álom után... hiu szellő után... Soká még a parton tünelődve jára, Majd iratta képét őse paizsára.
Örömest engedte azt viselni Béla Mindenütt, hol később megfordult acéla: Hadban, öklelésen, párbajon, vagy tornán; Sátoron, pecséten, zászlón, sirja ormán.
Most utódja Miklós, vele öccse András, Viselé a címert, két fiatal Forgács. - Berényi pedig jött fürge mókusával, Révai tátongó fene farkasával.
Sárkányfogakat hoz Báthori, Zokoli, Butkai s ahányan e törzs vérrokoni; Csáki fölismerszett véres emberfőrül, Loránd fia Loránd fakadó fatőrül.
Hozza homály ökrét kék mezőn Balassa, Zászlós Frangyepánnak röpül tarka sassa, Garai kigyója mérgesen növekszik, Ama Betlenével szinte már vetekszik.
Egyszerű a Zudár sejtes ablak-olma, Mellyeszti galambját a Telegdi solyma; Nádasdi rucája Gersei-Petőnek E két nemes ágat hirdeti egy tőnek.
Hát még ama nyilas Bocskai oroszlány! A Majtényi teve, a Viczai sas-szárny! Büdi bujdosója, a Csetneki halak! Kisvárdai kigyó, mely farkába harap!
Mondjam-e Szentgyörgyi zászlaját, csillagját? Apafi szőllőjét, kardra szúrt sisakját? A Dersfi oroszlánt? a Szirmai rákot? A Rajcsányi medvét?... az egész világot?...
Ki győzné ezeket venni laistromba, Hogy a dal szövése ne legyen goromba? Nagy erdő ez együtt: ennyi sok családfa Viruló díszében mind egyszerre látva!
Emez fiatal még; az terepély immár, Sudarán sas fészkel, barna felleg himbál; Csonkitva, lenyesve hajt amaz uj ágat: Mai nap is élő, számos unokákat.
De ti, kiknek ősét a dal édes gondja, Nem hizelgő verssel koszorúba fonja: Felhat-e hozzátok az egyszerü ének Egyszerű kebléből a nép emberének?!
Vagy hazai dalra fületek már gyenge, S nem halljátok, ámbár neveteket zöngje?!... Sir a lélek bennem, - és a mai kortul Vigaszképen a mult dicsőséghez fordul.
Ott van ami csillog, ott van ami ékszer, Mit csak a szem láthat s nem láthat elégszer; Ott hányja virágát mindenik nemzetség, Kitesz a hazáért a magyar nemesség:
Maga, lova fényes; paripája kényes, Arábia szülte vagy tatár vadménes; Nem sok a gyalog szám; többnyire lovas had - Kiféle? miféle? címerén olvashadd.
De a vármegyékből szinte sok jó láncsa Gyűle gyalogszerrel, hogy Nápolyt meglássa: Itt is, ott is mozog, hullámzik egy csapat, Mint nagy szél-vetés, ha szélben árad s apad.
Ezek nem címerrel, bokrodzó sisakkal - Jöttek suta fővel, egyszerű sipakkal, De azért kemény nép: szivök mind huszári: Nem tehetnek róla, hogy gyalog kell járni. -
Ti is feljövétek barna kunok, jászok, Szemes, ügyes, virgonc, nyilvető ijászok, Vagy nehéz ostromban faltörő bakosok, Midőn öklelőznek a várdöntő kosok.
Lajos e hadakkal maga tábort járat, Legelébb talpon van, legutószor fárad, Egész nap zavarja, futtatja seregét, Porolván a puszta kopott köpönyegét.
Hej, micsoda szörnyü óriás madár ez! Roppant szárnyaival csak a földön jár ez, Kiteríti néha, mint valami héja, Mérföldet kanyargat egyszeri karéja,
Majd meg’ összecsapja, mint a könnyü fecske, Ugy búvik előre hosszu, vékony teste: Kanyarodik, szélt vesz, ritkul, összeforrad - Mintha egy élőtest voln’ az egész sor had.
Mintha egy élőtest: földön csuszó sárkány... Mintha bárányfelleg, szines szép szivárvány; Lendül a sok zászló maga-fogta szélben, Majd egymás után, majd ezer is egy szélben.
Sárga lován Lajos maga ugy cikázik, Mint midőn a gyermek tükörfénnyel játszik, Futkos a had előtt, mint egy futó csillag, Ragyogó sisakján hosszan úszó tollak.
De, izzó nap után, mikor a lég enyhül, A vitéz is fárad, meg a ló is renyhül, Vissza, sátraikhoz, vidám lakomára Széled a poros nép, a lihegő pára.
Füst-bokrétát tesz föl valamennyi sátor, Majd egy-egy tüzfény is megjelenni bátor; - Kuncsorgó juhász nép, támogatva botját, Messzünnen irígyli ezek állapotját.
Így az egész tábor indulásra készen Együtt vala Pestnél, a rákosi részen; Csak Toldi hiányzik, csak ő marad vissza, Édes szerelemnek kóstolóját issza;
Béke van szivében, most először, béke; Felejti ha-óta Rozgonyi vendége, Az egész hó egy nap és e nap egy óra... Nincs is az időnek ottan mutatója!
Sőt az éj meg a nap sem tesz különbséget: Ébrenlét? vagy álom? sző csupán egy véget: Akkor is ott járnak egymás deli karján, Illatozó kertben fűzes Tisza partján...
Mit beszéltek annyit, ti susogó lombok? Miér’ búgtok össze, ti páros galambok? Hab, hab után, mér’ futsz örök vágyódással?... Így álmodtak össze, gondolom, egymással.
Hanem, előbb hogysem életét megkötni, Toldi a harc gondját el akarta vetni, Az utolsó harcét, míg foly élte hossza: Nincs eset azontul, hogy szivét megossza:
Élni fog magának, élni Piroskának, Élni... azt nem mondja tovább a leánynak; Egész élte sorját hosszan elrendezte, Mikor együtt voltak az utolsó este.
Hogy aztán a hajnal tetszett indulóra, Megállt jegyesével a leány egy szóra, - Azaz el se hagynák azt az egy szót soha, De nyerít a Miklós nyughatatlan lova.
„Paripám nyergelve, lábam a kengyelbe’ - Isten veled atyám és szivem szerelme!” „Áldjon meg az Isten, kedves fiam téged: De várd meg legalább a kenyérebédet.”
Megfogadta Miklós, elkelt az ebéd is, Beszéltek, beszéltek: több volt hátra mégis; Jött azonban Toldi fegyveres szolgája Hogy nem áll a Pirkó, a földet kapálja.
„Paripám nyergelve, lábam a kengyelbe’ - Isten veled atyám, és szivem szerelme!...” „Áldjon meg az Isten, kedves fiam téged: De várd meg legalább a déli ebédet.”
Megvárta, megevék azt is együtt délben, Jó-soká maradt még Toldi menő-félben: Ehol jő azonban a fegyveres szolga: Nem kell-e bekötni a lovat az ólba?
„Paripám nyergelve, lábam a kengyelbe’ - Megyek édes atyám és szivem szerelme!...” „Hordozzon az Isten, jó fiú, de már ma Ugyan hova mennél, ilyen éjszakára?”
„Este vagy éjszaka: tőle nem irtódzom; Hova, merre megyek? az is az én dolgom; De tovább sehogy sincs maradásom itten, Hogy eddig maradjak, bizony azt se hittem.
Isten hozzád szívem édes szép szerelme! Addsza kicsi kezed, borulj az ölemre: Hadd szakasztok rózsát gyönge rózsafádról - Egy csókot az utra, piros két orcádról.”
Elcsattant az a csók, nem is egyszer pedig, Mint a földi eper csattan, mikor szedik; Rövid vége lett a hosszu búcsuzásnak; Nem is integettek messziről egymásnak;
Jó Toldi csakhamar lovára felűle, Szeméből valamit lopva kitörűle; Sarkantyúzza lovát, szintugy vérzik belé... „Co fel, jó paripám, szülő-helyem felé!” -
Vele lakott másszor édes anyja Budán, De haza sovárgott, hazament azután, Nehogy elpusztuljon gazdaság és hajlék, Amint György fiának halomása hallék.
Mert nem ada Isten hosszu éltet annak, Juttatá fogára erdei nagy vadnak; - Toldiné fogta fel árva kis leányát, Fölnevelte szépen kedves unokáját.
Hej! nem is álmodta a nemzetes asszony, Hogy neki az a nap oly örömet hozzon. Ablakában ül, de onnan keveset lát, Mindössze az udvart, meg az apró marhát:
Mert ugy volt a jámbor ösi ház kiszabva; És ugy látta jónak aki helybehagyta, Hogy ne kandikáljon országba-világba: Nézzen, mint igaz bölcs csak önön-magába.
Most az öreg asszony lódobogást hallott; Szivébe azonnal gyors öröm nyilallott: „Jaj! Miklós...” kiáltja és szalad elébe; Nem leli a rostély nyitját hevenyébe.
Szép Etelke pedig; Toldi György leánya; Mielőtt a kapun befordulna bátyja, Fut elébe, fut, fut; kengyelébe pattan; Csókja, mint egy ostor, oly nagyokat csattan.
Hagyta hugát Miklós játszani Pirkóval; Maga édes anyját köszöntötte szóval, Megcsókolta előbb halvány szép homlokán, Addig föl se ment a lépcső három fokán;
Mikor pedig fenn volt lehajlék hozzája, Megfogá a kezét, reáforrott szája; Édes anyja, szegény! kivül a ruháján Csókolgatta fiát, verő szive táján.
Akkor a szobába mentek együtt karon - Mondanom se kell, hogy lett nagy lakodalom, Dehogy lelte helyét Miklósnak az anyja! Cselédnek is állott pince, kamra, konyha.
Bence, a vén Bence volt a pincemester, Ki is tört belőle, hogy ő arra nagy szer. Ugy járt, ha borér’ ment, hogy ne kelljen várni, S ugy hozott, hogy kétszer ne kellessék járni.
De maga korán sem ivott azér’ sokat, Forgatván fejében apai gondokat; Ivott ő, mint szokta sziv-vidámság végett, Vagy midőn kinálni kelle a vendéget.
Hanem, mikor látta, hogy nincs semmi hiány, Enni már vagy inni egy cseléd sem kiván: Szólott a fiának, egy szálas legénynek S ketten a szobába Toldihoz menének.
Ott elkezdi Bence: „M’óta t’om az eszem, Kenyerem ettől az öreg háztól eszem; Rossz kis sückő voltam, annyi mint az öklöm, Hogy a toldi pusztán szántottunk hat ökrön.
Én ökröt vezettem, éd’s apám az ekét... De minek kerítek ilyen nagy fenekét!... Hej! micsoda termés lett abban a földben! Eddig ért, uram, ni! másik esztendőben.
„Még akkor boldogult apám uram is élt, Csakugyan Bencének hítták ő kigyelmét, Én is, hogy fiam lett, (látom, a bolondok Cifra neven kapnak) - Bence legyen! mondok.
Nagy fiu, ehol van! Jöszte, szógám elébb: Szégyellős egy kissé, mint fiatal cseléd. Hej! vitéz nagy uram, jut-e még eszébe Mikor együtt mentünk a király elébe?
„Jóval ifjabb volt még kelmed a fiamnál, Hanem szálasabb is, izmosabb is annál; Hányszor emlegettük azelőtt: no ebből (Kelmedet értettük) ember lesz, ha megnől.
Biztattam is, menjen katonának, vagy mi; De az édes anyját nem akarta hagyni: Pedig, lám no! milyen ember vált belőle, Kit nem egyszer kétszer mondtam én előre.
„Ezt a rossz fiut is nem t’om én, mi lelte, Katonának vágyik, vagy mi az eblelke! Azt izéli mindég: nem leszek én paraszt, Nem én, apám uram, elszököm ha maraszt.
Itt van, nagy jó uram, azér’ hoztam elő, Legyen kelmed hozzá igaz gondviselő, Apja helyen apja, vezető vezére: Isten is megáldja kegyelmedet érte!”
Nevetett Miklós az együgyű beszéden, Forgatá egyszersmind a dolgot eszében: Elvigye-e Bencét, vagy itthon marassza? Melyikben lesz annak idővel is haszna?
Etelke azonban egy asztali késsel Lovaggá ütötte három kis ütéssel, S kitörvén a kedve hangos hahotába, Bevonszolta Bencét az oldalszobába.
Ott egy régi szekrény poros zege-zugát Felhányva, kiszede holmi ócska ruhát, Amelyeket Toldi már annak előtte Régen elhajított, mivelhogy kinőtte.
Etelke azokból egynéhány darabot, Egész öltőbelit összeválogatott, S od’ adá Bencének, ingyen ajándékba, Hogy tanuljon belé, vegye is fel még ma.
Ezalatt elmondá Toldi az anyjának Hogy jutott kezéhez a szép úri lánynak, Mutatá a gyűrűt, melyet hoza jegybe, Háború végével kelnek, ugymond, egybe.
„Akkor, édes anyám - no hiszen meglátod - Akkor nem futok én országot, világot, Nem kószálok hadba, hanem együtt élünk, Az én gyöngy galambom, Piroskám is vélünk!”
Sírt, nevetett anyja, mikor ezt meghallá, Szíve az örömet nem várta, sokallá; Elpirult, tüzes lett halvány arculatja, Elpirítá benső titkos gondolatja:
Előtte fia még mind a régi gyermek: Oly furcsán esett most képzelni embernek, Házasult embernek... képzelni továbbat Göndörhaju, fürge, játszi unokákat.
Hányszor mondatá el, kérdezé ki ujra! Nem maradt szó nélkül egy legkisebb ujja: Karcsu-e, magas-e, barna-e, vagy szőke? Fehér-e, piros-e, vagy milyen a képe?
Haja, szemöldöke, szeme, szempillája? Ajaki, beszéde, lábai, ruhája?... Felelni se győzne Miklós annyit neki, Ha oly jól nem esnék, mikor emlegeti.
S jaj lett volna szegény Piroskának dolga, Ha, míg emlegették, folyvást csuklott volna! - Most azonban félbehagyták a beszédet, Mert az ifju Bence a szobába lépett.
Kard veri a combját, a nyakában mente, Ki van csipve rútul, mint bármely levente, Megáll egyenesen, mint egy mutatófa, S rövid habozással imígy kezd a szóba:
„Vitézlő nagy uram, szépen megkövetem, Egy páncélos bajnok, úgy látom idegen, Künn az ajtó előtt kigyelmedet várja, Hogy vele megvíjon életre-halálra.”
Toldinak se’ kell több: „hogyan, a patvarba!” Felszökik sebesen, szalad a pitvarba, Hát csakugyan ott áll a sisakos vitéz Kivül a tornácon, vele megvíni kész.
Toldi a fegyverről nyomba’ megismerte, Látja, hogy az nem más, mint huga, Etelke, Iszonyu láncsáját bal kezében tartja, Mig a jobb kezében villog széles kardja.
De Miklós a szemét összerántja vadul, Felgyűri az ingét, karja kiszabadul, Rohan puszta kézzel: megszalad az ellen, Hármat lép s elesik a nehéz fegyverben.
„Ugy kell! eben esett, kőszülötte lyánya!” Kiált és odafut Toldiné, mert szánja, Fölemeli szépen, tizszer is megkérdve Nem fáj-e valahol? könyöke, vagy térde?
Semmi baj! de van ám tréfaszó, nevetség, Van, mivel egymás közt eltöltni az estét, Mignem aztán Miklós tréfa közé fonta Amit Tar Lőrincnek komoly céllal monda.
Elkezdi barátját dicsérni, de nagyon, Kétszer is mond egyet inkább, mint elhagyjon: Mily eszes, mily józan, mily szelid, hű, derék, - Gondolá Etelka: jól van, de már elég!
Vállhegyen bátyjára hamisan pillantott, Felkapá az ágyról a pihenő lantot, Busa szemöldökét ráncolva keményen, Tiszta, erős hangja így csendüle mélyen:
A mi lyányunk nem eladó, Büszke, dacos, válogató; Jobbra-balra pillogató; De a szive szinmutató:
Nem eladó. Szeme nyájas, szava édes, Maga tetszős, bár negédes; Rád tekinthet, mosolyoghat:
De azért, hogy tőrbe foghadd - Nagyon kétes. Hej! pünkösdi kis királyné: Rózsa vagy-é, tulipán-é? -
Rózsa vagyok, szúró tüske, Tulipánsziv nem oly büszke Mint a lyányé. Jár utána gazdag fösvény,
Nagy szerencse! fele köszvény; Jár szegényes, az nem kényes, Majd megeszi olyan... éhes; Ott az ösvény!
A deák ül könyve mellett, Ugy bötűzi a szerelmet, Lám az apród, ha nem ül is, Százat szeret könyvnekűl is!
Odább kelhet. Özvegy ember csak hitvány bor, Ecet ami azután forr; - Légy derék bár: kell ám fő is,
Légy szelid s hű: ámde hő is, Szegény jámbor! Hát te páncél? párducmente? Van-e benned jó levente?
Jaj, ha volna, mint szeretném! Ezer közül szemen szedném, Ha lehetne. Egy van olyan, az egyetlen,
Messze, messze... bár mellettem; Könnyű nézni, megölelni, De szeretni, párját lelni... Lehetetlen! -
Igy ez abban elmult. Így egész éjfélig Nyájason az időt hamar elbeszélik; Édes övéi közt enyhül Toldi gondja S egy hizelgő álom Piroskához vonja. -
De korán a hajnal ébren leli másnap, Búcsut véve, indul messze utazásnak; Követi sok »áldás«, ezer »jó szerencse«. Utána poroszkál ázott szemmel Bence.
Kont Miklós azonban, előhad vezére, Sok országon átal a Rontóhoz ére; Ott erős táborba vonta össze sergét, Hogy a nyűgös útnak kipihenje terhét.
Messzelátó halmon sátorát emelé, Honnan a kilátás szép volt mindenfelé: Nyúgaton a kéklő hegylánc koszorúzta, Keleten a tenger, e nagy vízi puszta.
Első gondja volt, hogy sátora elébe Árbocfát emeljen fürge ácsok népe; Azután a roppant uj zászlót kibonták S kötelen a magas ösztörűre vonták;
Fekete a zászló; de a gyászos falra Selyem, arany, ezüst fonállal kivarrva Endre sorsát himzék négy rendbeli képen, - Halhatatlan rege! te mondd el, miképen.
Mindjárt a legelső: vén királyt ábrázol, Róbert az, ki Nápoly trónján üle másszor, Most halálos ágyban a mester himezte Halál árnyékával véknyan befedezte.
Ágya zsámolyán két gyermek-ifju térdel: Unokája volt ez, Johanna, Endrével; Összeadja gyenge kezöket, - felettök Koronáját tartja fényes arcu püspök.
Másik kép Johannát ábrázolja szinte: Felnőtt már, nagyobb, szebb, mint volt eleinte; Keble, ajka duzzad, égnek pillantási, Különben azok, de merészbek, vonási.
Ül királyi székben, koronája ragyog, Mellette, mögötte csinos olasz nagyok; Endre, mint egy szolga, külön a csoporttul Sötétebb orcával az árnyékba fordul.
Majd a harmadik kép egy homályos pitvar, Benne mécsvilág, mint hold körül az udvar; Ottan látni Endrét, háló kantusában; Négy-öt álarcossal izzadni tusában:
Egyet már letipra, egy őt fogja hátul, Nem messze Johanna nyíló ajtajátul, Látni a nyilásban lengő éji burkot S a fejér kezet, mely odanyujt egy... hurkot!
Kert a negyedik rajz: telihold sugára Ömlik, árnyas nagy fák közül, egy tisztásra; Öreg asszony űl ott, arcredői mélyen Sötétellnek, amint hajol a holdfényen.
Ölében az Endre puffadt képe kékül, Tagjai szétlógván összetartás nélkül, Nagy szemét befogja hű dajka Izolda És ápolja... hej, nem mint egykor apolta!
Mindezt a királyné szűzei ekképen Hímzék a selyemre, négy mesteri képen: Sem a holton élő, sem az élőn holt tag, - Minden íz, hajlás, úgy eltanálva voltak.
Nézte a sokaság, nézte körbe állván, Mikor a nagy zászló felsuhant a szálfán, S mint egy szél-lökés, ha erdőn végig robban, Jajdult végig egy szó a vitéz sorokban.
És mint barna felleg; amely vésszel terhes, (Retteg attól a nép, tudja, mily keserves), Lenge már a zászló, Nápoly határszélén, Futott az ijedt hír, szörnyeket beszélvén:
Járnak országszerte vészkiáltó hangok, Van imádság, van bőjt, zúgnak a harangok, Hogy Isten ne hagyja hívei romlását, Fordítsa el róluk váratlan csapását.
Ám de hős Durazzo, mint egy pártos szellem, Bujtogat Johanna királysága ellen, Amióta hugát tőle megtagadta, Máriát, a szépet, őhozzá nem adta.
Akkor irt Lajosnak, bosszusággal telve, Azóta se nyugszik megbántott szerelme: Öregbíti pártját, kastélyról kastélyra, S beszél az urakhoz, amint hozza célja.
Némelyikhez igy szólt: „Vajmi nagy bolondság Hogy a más büneért a mi vérünk ontsák! Oka vagyunk-é mi, hogy elvesze rútul Szegény ifju Endre, udvari boszútul?
Most valaki bűnét kardunk támogassa? Ha evett, igyék rá; ha vetett, arassa! Ne várjuk, hogy Lajos egyért az egészen Töltse ki haragját: mi legyünk jobb részen.”
Másokat igy rémít: „talán e maroknyi Néppel mi Lajosra kardot merjünk fogni? Talán annyi úr ő, mint felénk akárhány, Hogy reggeltül estig átmehetsz határán?
Nagy földön parancsol, tíz nagy ország felett, Őt tiszteli nyúgat, tőle retteg kelet, Császárok, királyok mind járnak kedvében; - Hanem én minden jót ígérek nevében.”
Van kihez így fordul: „Nem idegen zsarnok Vitéz fejedelme a vitéz magyarnak, Mert Károly, (nagyatyám... de egyébiránt a Nem tartozik ide), Károly, ama Sánta,
Fogván gyeplőjét a nápolyi kormánynak, Nőül birta lyányát a magyar Istvánnak: Így ezen királyi törzs két ágat hajta S mai nap két fényes korona függ rajta.
„Róbert lőn egyik sarj, és Johanna íme, Leányágra jutván a királyság címe; - Másik ott tenyész, hol eget ér a Kárpát, Mióta fi-ágon nincsen többé Árpád.
Károly volt az első, magyarok királya, Mint ama Sántának édes unokája; Most fia országol, fia Lajos ennek: Ki mondja bitornak? ki még idegennek?”
Olykor ígyen ejt szót: „no bizony, Lajosnak Célja is uralma négy vagy öt városnak! Nem akar hóditni földet és országot, Nem kiván egyebet, csak az igazságot:
Endre fia, Martell, a csecsemő árva, Lép, ha majdan felnő, anyja trónusára; Addig kormányzó lesz, akit Lajos rendel, Te, vagy én, vagy ilyes magunkféle ember.”
De, kivel tanácsát közöli meghitten, Annak igy szól: „rajta! az alkalom itten! Tagadom, hogy bárki olyan közel állna - Nagyatyám székéhez több jogot formálna.
Negyed iz Johanna, Lajos negyed szintén, Unoka szülötte, nem unoka, mint én; Hanem azért bizzunk, reméljünk Lajosban, Tán mienk lesz a hal majd e zavarosban.”
Így hiteget, mondom, Károly, a Durazzó, S a nemes uraknál könnyen fogan a szó, Mert az udvar szennyét már nehezen tűrik, Hazájuk romlását mélyen keserűlik
Szemetjét az ország az udvarba dobja, Otthon zsémbel, sohajt, sir a nemzet jobbja! Nincs egyéb választás, mint odvába búni, S meghalni, vagy pártos kigyókövet fúni.
S már az elhintett mag fejét hányja szerte, A rejtett lázongás zászlait emelte; Királyné hüségét felmondák vazalli, Legelőbb is ama vitéz főur Lalli,
Bérces Akvilában, hegynek közepette Lalli kapitány a parancsot vezette, Most a magyar zászlót a szélnek röpité: Nyájas szóval erről Kontot értesité.
Így több város is. De Johanna királyné, - Világ szép asszonya - most ő a világé! Egy napig sem hordta megölt férje gyászát, Tomboló vigasság tölti özvegy házát;
Szolgája csupán ott a nappal az éjnek, Örök tervezője titkos bűnös kéjnek, És az éj, mint álarc, mint ingerlő fátyol, Csak annyit takar, hogy többre-többre vágyol.
Tüzes nyári nap volt, melyen izzó, rekedt Hőség lázasztá a fiatal ereket. Csillapítva jeges csemegével, borral, Mely egy percre hűsít, de azután forral,
Égető a napfény, rekkenő az árnyék, Fényes fátyolköddel volt fedve a tájék, Fű, fa, virág fonnyadt, - elalélva várta Míg fejét a láng nap a tengerbe mártja.
Végre a nagy tűz test, pirosan, kereken Megkettőzte magát nyugati vizeken, Biborszinre festé a habot sugára, Bámulván a világ legszebb városára:
Ott pihent a vízen a tündéri Nápoly, Melyet a ringó hab, mint hű dajka ápol, Tornyai, árboci, kertjei félkörben Csüngöttek alá, a tiszta, mély tengerben.
Majd a nyilt tornácok, a királyi kertek Estve a tengerről könnyü szellőt nyertek, Mely a fasorokat legyezé futtában, S fürdött a virágok fűszer-illatában;
Meglopá a citront, a narancsok fáit, Jószagot lehellő, dús aranyalmáit, És lerészegítvén annyi édes pára, Többé a nagy kertnek nem lele nyitjára.
Cookies on Poetry Cove