Ott a költő sírja, a kicsiny fehér domb, Ujon ásott sír az, nem nőtte be hant; Ormán az öreg tél pihen ősz hajával, Ifju élet romja temetve alant.
Mért halt meg? hiszen még oly soká élhetett: Bölcs kárhoztatás! menj, dobd reá kövedet. „Gyönge az a lélek, mely az élet súlyát Nem bírva, leroskad a pálya felén;
Nem férfi az, aki fölveszi a gyilkot, Melyet vigaszul hagy a futó remény.” Imhol a nyugágy, mit kislelkűség vetett Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!
Te, kit aranyhímes pólyába kötöztek S fednek születésed érdemcsillagi, Kire gondolkozni sem szorult magadra, S minden gondolatod más találja ki:
Ily halál sohasem fog érni tégedet: Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet! Te erős jellem, ki csúszva-mászva győzesz, Akit a kegyszellő jobbra-balra hajt,
Ki el birsz feledni egy hitvány mosolyért Annyi könnyes arcot, annyi zok sohajt, Ki az érző szívet gúnyosan neveted: Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!
Te, ki földi léted boldog hizlalóján Nem sejted, hogy benned égi szellem él; Ki, ha vágyaidat mérsékleni tudnád, Oktalan állatnak is beillenél:
Soha ilyen gyászos nem leend végzeted: Nagy lélek, eredj, dobd a sírra kövedet! Te, utonállója minden pénzdarabnak, Kit silány éltedhez bilincsel az érc,
Ki, ha rajtad állna - míg lesz a világon Nem tied egy fillér - örök-évig élsz, E merényt te soha, soha nem követed: Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!
És te szellemfukar, ki rideg falak közt Gyüjtesz a penésznek halott tudományt, Kit nem érdekel a hitvány földi ember, Míg a hold lakói állapotja bánt:
Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet Vagy kőnél keményebb szivtelen könyvedet! Mi pedig, barátim, járjunk el a sirhoz Olvasztani róla könnyel a havat,
Hadd sírjon a szív, ha itélni erőtlen! Tán így hamarább jön az enyhe tavasz S béhinti virággal az egyszerü dombot, Hol ő pihen, aki tövis közt bolyongott.
Cookies on Poetry Cove