Boncz urat, én dalom, el ne feledd!
Verebet fog, ha megénekeled,
Mert hiu a fiu rettenetes:
Hírre ha kap neve, szíve repes.
Nem fiu már ugyan Boncz, az öreg,
Sőt fia, Náci se mái gyerek,
De kifog ősz hajon, ócska koron
A pamacs, a kefe, bécsi korom.
Szép ösi birtokon él a család:
Kapja örökbe a hívatalát:
Napdíjon kezdte az impetrátor,
Nyugdíjon végzi a többi fráter.
S merje tagadni akárki fia;
Hogy nem a fő arisztokrácia!...
Fiai, lányai mind csupa Boncz,
Kit csak az új divat ingere vonz.
Játszik evésben-ivásban urast,
Félre dehogy tesz egy árva garast.
Volna hat annyi a jövedelem,
Jelszava: „a kiadást emelem!”
„Piszkos” az őneki, nem „zsenerőz”,
Aki - talán fukar és maga főz?...
Nem, hanem aki, - ha elveri mind, -
Ad neki ál-ökonómia-szint.
Már neki mindene drága legyen!
Hármat igér, ha te tartod egyen;
Tán nem is étel az, amit eszik,
Hanem az ár, ha magasra teszik.
Látszani, játszani vágy szerepet,
Otthon elég neki barna retek,
Mert mikor ingadoz a sulyegyen,
Tud takarítni, hogy - páholyt vegyen.
Élj „urasan”, apa és fia Boncz,
S hogy ki ne essék szádbul a konc,
Sose köszöntsd a lenyugvó napot,
Ami kel, annak emelj kalapot.