Zendűl, kondul szent harangszó, Csengve, búgva messze hangzó: „Imára! imára!” Jámbor népe a kis helynek
Halkan lépve gyűlnek, mennek Imára, imára. Szép piros a pünkösd reggel, Mintha tűzzel, Szentlélekkel
Menny-föld tele volna; E napot fent s lent megűlik. E nap oly ragyogva nyílik; Mint hajnali rózsa.
De mi réjja riad? de mi ördögi zaj, Rekegő szitok és otromba kacaj, Hogy reszket az egyház tornya?... Szembe’ Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával, Foly tegnapi dőre tivornya. „Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb? Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom.” „A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét Eszem ezt a pirosítós képét: A kufercest majd vele járom.”
Hát íme, kapóra, dudás közeleg. Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg, Tömlője degeszre fújva; Füle táján két kis szarva gidának,
- Mintha neki volna szarva magának - Sípján már billeg az újja. „Ide, a Jebuzéus pofádat! Mert megkeserűli a hátad.”
„Uraim, de papolnak ott-benn...” „Hát baj neked az; pogány hitünek? Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep Enyém, ha szidom; ez az Isten!”
Ravaszul mosolyog fél szája hegyén S rákezdi dudáját halkal a vén, Minden sark billeg a táncra; Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
A tánc is utána pörébb, hevesebb, Amint kopog és szaporázza. De vége szakadni mikor fog, ugyan?... „Hagyd el - riad egy rá - aki szele van!
Kihasítom kecske-dudádat.” Hanem a muzsikás mindég fujja, Mindég szilajabban pörög ujja - Az egész tivornya kifáradt.
Lankadva leűlne az is, meg ez is, Hívnák haza őket ebédjekhez is: Nem, nem lehet; ugrani kell csak. Szidják a dudást, - verik, öklözik őt -
Verik bizony a nagy üres levegőt; - Gyors híre szaladt e csudának. Fut gazda, kié ama renyhe cseléd: „Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd...”
Vasvilla kezébe ragadt ám; Fut lyány, fiu, és anya és feleség: „Apám, fiam, apjokom! untig elég...” S kezeit töri, szíve szakadtán.
Már józanon a fiu, az apa, férj Mennének is - íme, közelget az éj - Nyújtják kezöket nagy-epedve; A táncosok arcán vérkönyü hull:
De a láb még egyre bokázza vadul, Viszi a tánc ördögi kedve. Éjfélt hogy üt a toronyóra közel, Kénkő fojtó szaga terjedez el;
S mint szél ha forogva ragad port: Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére, (Mondják, a pokol tüzes fenekére) Az egész örjöngő csoport.
Cookies on Poetry Cove