De mivel verba valent usu,
Halad a nyelv, akárhogy nyúzzu(k).
Kisütik, hogy a magyar nyelv
Nincs, nem is lesz, nem is volt;
Ami új van benne, mind rossz,
Ami régi, az meg tót.
Boncold csak nyelvész! hát baj, hogy az áldozat elvész?
Tartozik ez tereád?... Egy bizonyos: nem anyád!
Szót, ragot és képzőt idegentől mennyit oroztál
Attól fogva, hogy e négy folyam árja itat,
Miklosich és Dankovszky nyomán s irigyelve babérjok’
Egy sereg ifju tudós rád bizonyitja mohón.
S minthogy utánok a szláv böngészni valót nem igen hágy,
Most jön a német, oláh, új-görög és talián,
Perzsa, tatár, török és amit száz évig az átkos
Újító szellem vak dühe fúrt-faragott.
E nagy munka ha kész, (sietős!), a többivel aztán
Visszamehetsz Magyarom, Scythia téreire.
Ahogy indult a nyelvészet árja:
Árpád nyelve csak ferdített árja.
Ezután már hát hiába
Küldtök vissza Ázsiába,
Illünk az orosz igába,
A nagy Szláviába.
Amit Miklosich és Dankovszky s Leschka szerényen
Meghagya, Bernátok kótyavetyélik el azt.
Kapkod ürügyhöz ez is, mint a mennykőhöz előde,
Hogy, ha mi bönge maradt, elszlavizálja szegény.
Már ha ki van kártyád, sincsen ki a nyelvtudományod,
Nyelvőr! nem nyelv-őr vagy te, ha nyelvi malheur.
Oh Búdenc, Búdenc! magad is már mennyire túlmensz,
Nézd fiadat, Simonyit! Elhagya, rád se konyit.