AZ ELSŐ LOPÁS

„Ki ruházta fel a mezők liliomát? Ki visel hű gondot az égi madárra? Útlan bujdosónak ki vezérli nyomát? Kit nevez atyjának az atyátlan árva?

Él még a jó Isten! ő engem is szeret: Megadja, ha kérem, a mai kenyeret.” Gazdag Imre szólt így, aki e név mellé Egy járomszeget se’ örökölt apjátul;

Nemes ember volt az, mindenét elperlé: Húzza be az ajtót majd valaki hátul, Ez volt az öregnek a szava járása; Perlett is, ivott is; - a fia, ám lássa!

És szilaj tulokként nőtt volna fel Imre, Ha szerető szívü édes anyja nincsen: Az kapatta jókor isten-félelemre, Hogy a puha földbe olyan magot hintsen,

Melyet a hév nem bánt, az eső el nem mos, Melynek aratása mindenkor bizonyos. Még fülében kongott a harang Imrének Mely az anyja mellé apját elkisérte,

Még lelkében zengett a halottas ének: Már felpattant a dob: „ki ád többet érte?” És alig oszlott el a bús gyülekezet: Nevetkélve, vígan, másik gyülekezett.

Semmi nélkül maradt Imre, mint az ujja, Mert azért a törvény törvény, hogy nem enged; Hej! ez egy szót: másé, nehezen tanulja, Nehezen felejti az édes mienk-et;

Más kaszálja rétjét, földjét más takarja; Elfordul, ha ott jár, nem is nézhet arra. Benyelé az ős per amit csak talála, Megmaradt a vén ház, a nagy ronda telek,

Édes jó anyjáról ez a birtok álla, Nem bántá a törvény, de igen a szelek! Őszre kelvén, gazzal, kóróval befedte, Uj boron a szép lyányt belé is vezette.

Tizenhét esztendős mult a gazda épen, Tizennégy az anyjok, kendernyövés óta: Ilyen egy házaspár összeillik szépen, Nem más húron pendül a kétféle nóta:

Mert a világtalan s az ő vak vezére Mit tudjon egymásnak vetni a szemére? Jól teszi ha olvas, aki ráér, könyvet: Imre is jól tette, de ő mindig ráért,

Dereka megfájul, ha egy kissé görnyed, Nem is nagyon él-hal kaszáért, kapáért: Sanyarú élet az, egy darab kenyéren: Meleg is van nyáron, hideg is van télen.

Kinyilott az idő: az égi madárnak Erdőben, mezőben dús asztal terűle: De nem úgy ám, bezzeg, a fiatal párnak! Betevő falat is szűken van körűle;

Liliom’ köntösét meghozá a tavasz: A menyecske száján örökös a panasz; Hogy ő már az utcán végig menni sem mer, Ünneplő ruháit viselőbe fogja;

Hogy ujjal mutat már őrá minden ember: Ni! a régi kendő, a lyánykori szoknya; Nemes asszony volna: mennyire szégyenli! Az Isten házába sem tud ő már menni.

Egy tehén, fiastul, meg egy kapa szőlő, Ennyi gazdaság volt, ennyit hoza Márta, Elébb a tehenet önté fel az őrlő, Majd a szölőcskét is a malom lejárta.

Most napszámba menjen? azt nem szokta Imre, Ha birná se’ tenné, csúfra, szégyenszemre. Körül-körűlnézte szegény háza-táját; Egy rozzant nagy fészer volt még az udvaron:

Elbontá, eladta köveit és fáját, Minek az ól, ha nincs semmiféle barom? S minek a nagy udvar? elég volna fele: Kicsi helyt megfordúl már az ő szekere.

Megevé az udvart körül, mint egy lángost, (A szomszédok olcsón jutottak hozzája); Önnön lakóházát is megkezdi mármost, Annak is van egy-két heverő szobája;

Mint kazal szénának, eladá a végit: Keresi a téglát amely ember épit. Így eszi hajlékát az a féreg, melynek Eledele torma, a háza is torma.

De hamar elfogyott csekély ára ennek, Gondolkozik Imre, hogy mi van még sorba? Könnyü kitalálni: fele-ház még ott van: De neje várandós minden pillanatban.

Feje fölűl mármost a tetőt eladja? Ezt ily állapottal a pogány se’ tenné. Hánykódik erősen szive indulatja, Gondjai füződnek véges-végtelenné;

Tiz-húsz koma csak kell, úgy illik, hiába! S talpa fáradságát megveszi a bába. Aztán a betegnek egy jó ízü falat, Üres kamarához e’ sem utolsó gond;

Egy üveg pálinka, mindig feje alatt, Erősödik attól... (hiszi ám a bolond!): Mindezeket Imre megfontolva bölcsen, Megindult, hogy a pénzt majd felkéri kölcsön.

De nem akadt ember, ki megemberelje, Bár ajánlá, hogy tud irni jó levelet; „Ha tegnap jött volna!... Jőjön őszre kelve... Mért nem áll cselédnek?...” Ez volt a felelet.

Azt se’ bánná, ugymond, ha dolog fejében... Adtak jó tanácsot; megköszönte szépen. Nagy vásárra készült mind a világ mostan, Kiki hazahajtá tinaját, üszőjét,

Hogy eladja holnap a szomszéd városban, A feletlen ökröt, a felhízott sőrét; Egyedűl Imrének nincs egy árva borja: Mégis az a vásár neki legfőbb gondja.

Hazajött a csorda, elfekütt a pásztor; Imre is lenyugvék a háza tövében; Imádkozott volna, mindig tudta másszor, Most elakadt benne a kellő-középen;

El-elmondta félig, meg-meg ujrakezdte, Mint amely tanúlón kifogott a lecke. Kínálgatja szemét, de nem kell az álom, Minden legkisebb neszt; moccanást megérez:

Majd pók száll arcára láthatatlan szálon, Majd egy dallos szúnyog téved a füléhez, S hallik a szomszédból (sövényen át hallja) Barmok kérődzése, lefekvő sohajja.

Darabos felhők közt bujkál a hold fénye, Elő-előbukkan, majd fellegbe gázol: Imrének is úgy tesz jó s rossz érzeménye, Nagy kisértet néki az a szomszéd jászol;

Holdvilág elbúvik sűrü fellegen tul: Imre fölkél lassan... Imre lopni indul. Nézzétek a tolvajt: ahol megy, ahol megy! Karimás kalapját a szemére húzta,

Azt gondolja, látszik homlokán a bünjegy És hogy lesben fekszik kétfelől az utca, És, amint hevernek a sötétlő házak, Meg-megriad olykor, mintha mozdulnának.

Megyen öt-hat lépést, ujra visszafordul, Minden kapuzugban lát valami rémet; Ha! most jőnek, jőnek: az ajtó csikordul... Nem, csak a szél lógáz egy sovány kútgémet.

Világos az utca, sötét a sikátor: Rossz lelkiösméret egyiken se’ bátor. S amint elcsapódnék egy homályos közön, Ruháját valaki visszarántja hátul,

Szaladna, de nem bír: ijedtében köszön, Csakhogy szabadulhat a kihajló fátul. Ne menj tovább Imre! bizony a fa gallya Nem azért fogott meg, hogy veszted akarja.

De Imre tovább megy, és az utca torkán Ugy rémlik, utána lopódzott valaki: Önárnyéka volt az, mert egy felhő sarkán A hold fénye épen akkor pillanta ki, -

De alig nézett ki, azonnal megbánta, Szemére azonnal vastag felhőt ránta. S megeredt a zápor. Sűrü zuhogással Vesszőzte keményen a lombos akácot.

A fa mellett Imre nagy szivdobogással Leskelődött elébb, azután bemászott, Kinyitá belül a sövénykapu felét; S markába szorítá fokosának nyelét.

Egy öreg ősz ember volt a házigazda, Házőrzeni hagyták sirba szállt cselédi; Vékony vacsoráját egy tehén meghozta, Nem sok kelle már, de mégis kelle néki.

E tudva, fokosát megszorítá Imre: Szabad ütni, úgymond, önnön védelemre. És talán ütött is volna bolond ésszel... Imre, Imre! ha most a gazda kilépne,

Álmosan, ősz hajjal, üres, puszta kézzel: Ifiú karodat reá emelnéd-e?... Nem felelek róla, mit, mit nem csinálnál: Olyan a bűn! nagyobb fiat szűl magánál.

Egy szó annyi, mint száz: kevés idő mulva Saját udvarán volt az üszővel Imre, Nagy lélekzetet vőn, nekibátorula, Szája pedig ráment egy hála-isten-re:

Csak midőn kiejté az Isten szót ajka, Akkor ütődött meg, gondolkozván rajta. Nem azt gondolá ő, hogy majd ráismernek, Noha egész falu ott lesz a vásáron;

Nem is azt, hogy reggel friss nyomára lelnek, Bár az is meglátszik az éjjeli sáron; Vén tolvaj meghányja elejét, mint végét: Ő elébbre teszi lelke üdvösségét.

Érzi, hogy csömör van az ő udvarában: Akárhogy, akármint, ki kell annak menni! Még nem volna késő - gondolja magában - Megbánással a bűnt jóvá lehet tenni.

Alig született meg ez a gondolatja: A lopott jószágot visszafelé hajtja. De megjárta bezzeg. Most fogák a tetten Valamely kerűlők, a helység cselédi.

Hazudnia kell itt - gondolá ijedten - Mert az igazmondás soha meg nem védi: „Bitangjába’ lelte, gazdájához hajtja, Az Isten előtt is ő csak ezt mondhatja.”

Az isten előtt?... a mindentudó higgye?... Még az éji őr is kételkedik benne. Másnap előfogta a vármegye tisztje S úgy megvallatá, hogy fele is sok lenne:

De Imre csak abban veti meg a lábát, Hogy bitangul lelte más ember jószágát. „Eh!” kiált a biró - „azt én kötve hiszem; Vagy te hazudsz, fiam, vagy a lábad nyoma,

Mely egyik udvarból a másikba viszen; A kapu, sem nyílott magától ki soha.” Imre látta ebből, hogy sarutalpának Nagyobb hitele van, mintsem a szavának.

Most előbeszélte bűnbánó szavakkal, Mikép orozá el, s hogyan hajtá vissza. „Hát bolond vagyok én?” kiáltott haraggal A biró, „vagy ittas, ki eszét megissza?

Vasat neki, láncot!... majd az ördög higye, Hogy a tolvaj, amit ellop, visszavigye!” Minek mondjam tovább? tudjuk már a többit, - Szomorú ezentul szegény Imre sorsa:

Lakozván penészes börtönnek az öblit, Csúszó-mászó féreg kenyeres pajtása; Szellő oda nem száll, napfény oda nem hat, Csak a bolthajtásról csepeg bűzös harmat.

Betevő falatját fojtó könnyel észi, Hideglelős vízzel ingerli a szomját, Rothadt a levegő, melyet ajkán bészí, És rothadt beszédek sértik füledobját:

Mert nem egyedül van: ott az egész megye Régen összeseprett salakja, szemetje. Tolvajok, zsiványok, - kik rátarti kénnyel Zörgetik a rabság nehéz sarkantyúját;

Dicsekesznek holmi balkörmű erénnyel, A lopást, a rablást tanítják, tanulják; S fiatal embernek, aki odatéved, Arcáról letörlik a piros szemérmet.

Vén gazemberek, kik fényesre koptatták A bilincset, s most már gyönyörködnek benne. - Ezek a tanítást mindennap kiadták Imrének is, hogyha valamire menne:

Oly nehéz betűkből ez a lecke álla, Hogy Imrének borzadt minden haja-szála. Azt irják mesében egy királyné felől, Hogy, amit nappal szőtt, éjszaka fölfejté.

Imre is úgy kezdte mindennap legelől A tanúlást, - éjjel mindig elfelejté; Mert, ha lidérc álom a többit megnyomta, Szép imádságait sorra mind elmondta.

Istenéhez tért ő; vagy magába szállott, És, mig durva padján várta, hogy a hajnal Néki is juttasson egy parányi álmot: El-eltépelődék a világi bajjal.

Tenger baja addig hányta és vetette, Míg kifáradt lelkét álomba rengette. Az asszony miatt is temérdek a gondja: Felőle csak egyszer hoztak üzenetet,

Hogy nem él a gyermek, halálán az anyja, Fia elébb meghalt, azután született. „Beh jól járt szegényke!” - Imre búsan szóla, „Beh jól járt... csak egyszer élve láttam volna!”

Egyszer megláthatni... halálnak sem adni... Fölnevelni szépen... gyönyörködni benne... Mi haszna! mi haszna. - Bolondság siratni: Szegényke! hisz’ úgyis világ csúfja lenne.

„Tolvaj volt az apja, tolvaj fészekbe nőtt -” Meg lenne gyalázva Isten, ember előtt. „Ember előtt igen” - monda Imre bátran, „De nem az előtt, ki a szivet vizsgálja!

Ha gonoszul tettem, igazán megbántam, A megtérő juhot befogadja nyája; Becsületem is még talán visszatérül: Vagy, ha már égnem kell, ne magam tüzérül!

„Vagy, ha már égnem kell gyalázat tüzében, Ne öntsek ezentul magam arra olajt; Ám maradjak tolvaj a világ szemében, Csak a magam lelke ne kiáltson tolvajt!”

Ez vala Imrének erős föltétele; Szinte könnyült a vas kezén lábán vele. Beteg gyógyulását, rab szabadulását, Nem hiába mondják, hogy nehezen várja;

Imre is ugy várta esztendő mulását, Nehéz esztendő volt, de csak leszolgálta; Megszűré a fogság: halovány, szintelen, Mint idétlen zöldség, mely pincékbe’ terem.

Tömlöce falától végre búcsut vévén, Haza ért egy este önnön udvarába, Nem fogadja senki; nem füstöl a kémény, Elébe kutyája sem fut farkcsóválva;

Nem barátságos láng, - ijesztő sötétség Néz ki a pitvarból: Imrét öli kétség. Benyit a pitvarba, majd a kis szobába; Ki az? kérdi egy hang, mintha sirbol jőne;

Nem soká egy mécsnek halovány világa Odasüt az ágyra, holott fekszik nője. Fekszik egy év óta, sem élvén, sem halván, Isten nyomorékja: kemény hideg szalmán.

Jó, hogy ád az Isten könyörülő szívet Aki meg tud esni irgalomból, ingyen: A beteg ágyához is mindennap tévedt Egy vigasztaló szó, hogy maga ne légyen;

Étellel is tartják, - de százszor több ennél, Hogy reményt tápláltak a reménytelennél. Sok epesztő gonddal, sanyarú munkával Éli mostan Imre a földi világot;

Csüggedező lelke birkozik magával, Elcsigázott teste könnyez izzadtságot; Napja nem vidulás, éje nem pihenés: Öröme, ha van is, az az öröm kevés.

Beteg ápolását bizni kelle másra, Egész héten átal ő hozzá nem láthat: Ő maga a földet irtja, töri, ássa, Tüskével, bokorral ví nehéz csatákat;

Mert legelőbb is egy irtásföldet bérle. Sok orcaveríték - nem pénz annak bére. Eladá a telket, a nemesi házat, Gunyhót raka földjén, sárbul, mint a fecske,

Nem palástolá mész oldalán a mázat, Födeléül helyben termett a gaz, tüske; Nem örökre épült: öt, hat esztendőre: Annyi állandóság sem néz ki belőle.

Hajnalhasadástol késő éjszakáig Imre a kemény föld durva kérgit vájja, Néha egy tuskóval birkozván sokáig, Mely az utját sokszor naphosszan elállja;

Néha a gyökeret, amint széjjelszalad, Kergetvén kapája, messze, a föld alatt. Tüske, tövis tépi, vad venyige vérzi, Ág akadoz arcán, bojtorján beléköt;

Délben a rekedt nap fojtó hevét érzi, Hűs hajnalban hullat fagyos veritéket; Sokszor a hideg hold éjjeli sugára Csodálkozva néz le a késő munkára.

De ha nehéz munka testét legörbeszti, Fölemeli lelkét egy magasztos ének, Mellyel bizodalmát táplálja, éleszti, Könyörög s hálát ad a jó Istenének;

Munkája is halad, jobban mintsem várta, Bizvást néz előre, örömmel néz hátra. Minden talpalatnyi tiszta földet használ, Mit kiváj a tövis körme közül bajjal;

Hol egyéb se’ termett istenverte gaznál, Most tengeri diszlik, selyemszőke hajjal; Nő a karcsu kender, vígan köt a dinnye, Pénzt fog abból látni a gazda erszénye.

Erejét, munkáját megáldotta Isten, Másik évben egy pár igavonót ragaszt; Dolgozván sükerrel, dolgozik édesden, A nagy tábla földbe már ekét is akaszt;

Habzik a zöld vetés, ha szellő ingatja. Messze futhat benne fürjek pitypalatyja. Az asszony is épül. - Nem kuruzsló, bába, De kitanult orvos tette rája kezét.

Mert való hogy Isten adott fűbe-fába Gyógyitó erőt, ez helyes példabeszéd: Nem is kételkedett Imre fűbe-fába, Csak a vén banyáknak a tudományába’.

De nem írom tovább élete folyását, Ki magán segíte, megsegíté Isten: Visszaadá neki szerető jó társát, Sokra ment magában, többre mentek ketten:

Évrül-évre mindig gyarapult a vagyon, Az is lett idővel, hogy kire maradjon. Ezt a történetet, még gyerek-koromban, Egy öreg ősz ember beszélette nékem;

Nyájas, piros arca most is előttem van, Jó gazdának tarták az egész környéken; Isten háza mellett volt egy szép új háza, Mind a két hajlékra holtig ő vigyáza.

Sokszor a kis padhoz mellé gyűltek este Gyermeki, szomszédi, sőt az egész utca, Ajakárul a szót minden ember leste, Várta, hogy mozdúljon hófehér bajusza; -

Hol a szent írásból vette ő példáit, Hol a magyaroknak beszélte királyit. Mikor ezt elmondá, amit én leírtam, Egymásra tekinte számos hallgatója;

Gyermek-ember lévén a nagyobb rész ottan, Az öreg gazdához álmélkodva szóla: „Nem hinné az ember, ha kelmedet látja Hogy valaha lopott, édes Imre bátya!”