ÁGNES ASSZONY

Ágnes asszony a patakban Fehér lepedőjét mossa; Fehér leplét, véres leplét A futó hab elkapdossa.

Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Odagyűl az utcagyermek: Ágnes asszony, mit mos kelmed? „Csitt te, csitt te! csibém vére

Keveré el a gyolcs leplet.” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Összefutnak a szomszédnők: Ágnes asszony, hol a férjed?

„Csillagom, hisz ottbenn alszik! Ne menjünk be, mert fölébred.” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Jön a hajdu: Ágnes asszony,

A tömlöcbe gyere mostan. „Jaj, galambom, hogy’ mehetnék, Míg e foltot ki nem mostam!” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Mély a börtön: egy sugár-szál Odaférni alig képes; Egy sugár a börtön napja, Éje pedig rémtül népes.

Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Szegény Ágnes naphosszanta Néz e kis világgal szembe, Néz merően, - a sugárka

Mind belefér egy fél szembe. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Mert, alighogy félre fordul, Rémek tánca van körűle;

Ha ez a kis fény nem volna, Úgy gondolja: megőrülne. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Ím azonban, időtelve,

Börtönének zárja nyílik: Ágnes a törvény előtt Megáll szépen, ahogy illik. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Öltözetjét rendbe hozza, Kendőjére fordít gondot, Szöghaját is megsimítja Nehogy azt higgyék: megbomlott.

Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Hogy belép, a zöld asztalnál Tisztes őszek ülnek sorra; Szánalommal néznek ő rá,

Egy se mérges, vagy mogorva. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. „Fiam, Ágnes, mit miveltél? Szörnyü a bűn, terhes a vád;

Ki a tettet végrehajtá Szeretőd ím maga vall rád.” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. „Ő bitón fog veszni holnap,

Ő, ki férjedet megölte; Holtig vizen és kenyéren Raboskodva bünhödöl te.” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Körültekint Ágnes asszony, Meggyőződni ép eszérül; Hallja a hangot, érti a szót, S míg azt érti: „meg nem őrül.”

Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. De amit férjéről mondtak A szó oly visszásan tetszik; Az világos csak, hogy őt

Haza többé nem eresztik. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Nosza sírni, kezd zokogni, Sűrü záporkönnye folyván:

Liliomról pergő harmat, Hulló vizgyöngy hattyu tollán. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. „Méltóságos nagy uraim!

Nézzen Istent kegyelmetek: Sürgetős munkám van otthon, Fogva én itt nem űlhetek.” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

„Mocsok esett lepedőmön, Ki kell a vérfoltot vennem! Jaj, ha e szenny ott maradna, Hová kéne akkor lennem!”

Oh! irgalom atyja ne hagyj el. Összenéz a bölcs törvényszék Hallatára ily panasznak. Csendesség van. Hallgat a száj,

Csupán a szemek szavaznak. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. „Eredj haza, szegény asszony! Mosd fehérre mocskos lepled;

Eredj haza, Isten adjon Erőt ahhoz és kegyelmet.” Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. S Ágnes asszony a patakban

Lepedőjét újra mossa; Fehér leplét, tiszta leplét A futó hab elkapdossa. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el

Mert hiában tiszta a gyolcs, Benne többé semmi vérjel: Ágnes azt még egyre látja S épen úgy, mint akkor éjjel.

Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Virradattól késő estig Áll a vízben, széke mellett: Hab zilálja rezgő árnyát,

Haja fürtét kósza szellet. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Holdvilágos éjjelenkint, Mikor a víz fodra csillog,

Maradozó csattanással, Fehér sulyka messze villog. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. És ez így megy évrül-évre;

Télen-nyáron, szünet nélkül; Harmat-arca hő napon ég, Gyönge térde fagyban kékül. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Őszbe fordul a zilált haj, Már nem holló, nem is ében; Torz-alakú ránc verődik Szanaszét a síma képen.

Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. S Ágnes asszony a patakban Régi rongyát mossa, mossa - Fehér leple foszlányait

A szilaj hab elkapdossa. Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.