A VÉN GULYÁS

Egy pohár bor a kezében, Bora elfoly, keze reszket, Vén gulyás ül a karszéken Mult időkre emlékeztet.

Hosszú évsor nyomja vállát, Száz esztendőt emlegetnek; Elég volna hagyománynak, Elég volna történetnek.

Ifj’urakkal iddogál sort, Kik, mint gyermek a toronyra, Oly bámulva, oly szédülve Néznek e nagy életkorra.

Elgondolják, hogyha évök Összeraknák hárman, négyen, Az ha lenne olyan lépcső, Ami e tetőig érjen.

S elgondolják, hogy kedélyre Három-négy sem ér ez aggal, Ki nevet, iszik, danolgat Tréfaűző ifj’urakkal.

„Azt a régit, Marci bátya!” S felkurjant a kedvenc nóta! Ki tudná hanyadszor fúja! És ki tudná, hogy mióta!

„Hej Nagy-Kőrös híres város, Ez s ez ottan a nótáros...” De az mégsem oly keserves Mint a: „gonosz komiszáros.”

Erre még most is neheztel, Nem felejti a vén pásztor: Sok borsot törhettek egymás Orra alá, egyszer-másszor.

S ki a rövidebbet húzá, Az ellenfél, hol azóta?... Csak a Marci bácsi ajkán Élteti egy öreg nóta.

Így danolgat, így beszélget Ama régi jobb időrül, Közbelopván egy-egy rejtélyt Hol tinórul, hol üszőrül.

Körben ülnek hallgatói S egyik így szól ingerkedve: „Hát a halál, - Marci bátya?... Volna-e már hozzá kedve?”

Nem felel rá; most az egyszer Úgy tesz, mint aki nagyot hall, Néz sokáig a padlóra S döföli az ónas bottal.

Végre homlokát felütve Néz merően, szól nyugodtan: „Beszámoltam minden ősszel, Kárban soha nem maradtam.

Egy borjúfark sem hibázott, Ennyit sem tud rám a gazda; Még apjának, nagyapjának Sem volt soha rám panassza.”

S leül biztos öntudattal Hogy rendén a számadása. Nem hiányzik-é majd végül? Nem én dolgom, - azt ő lássa.

S ujra felpirul kedélye, Had busúljon aki káros; Jót iszik rá és felkurjant: „Hej Nagy-Kőrös híres város!...”