Még áll a domb s én állok a felett, Játszik velem bűbájos képzelet. Csekély a domb, alig emelkedő, Ormán csak fű, nem a bérc fenyve nő.
Csak, mintha pajzán szélfiak szeszélye Egykor magát mulatta volna véle, Midőn a porba’ játszván, mint szokott, Fövényből a pusztán csibét rakott.
Vagy mintha ember hányta volna nemrég... Ki gondolná, hogy százados nagy emlék! Hogy épen e halmon verette sátrát Honunk szerzője, diadalmas Árpád!
Innen tekinte szét uralkodó Szemekkel a vitéz honalkotó. Le a Tiszáig, melyen túl ama Berek sötétül, a táj karama,
S le Alpárnak, hol a kevély Zalán Földönfutóvá lesz... holnap talán! Ma még a zászló mind nyelére függ, Ma még a harclovat békózza nyűg;
Békén legelnek a halom körül, Ropogva, mint láng, mely avarba dül. Egy ménes ez, egész a látkörig, Hol a nap fénye játszva megtörik.
Csúcsos süveggel a tengernyi sátrak Elszórva mindenütt, - s a dali bátrak, Mint a köpűből méh, ha rajt ereszt, Körüldongják a szellős ereszt.
Itt ősi dal zeng bujdosó Csabárul, Bús vígalomban a szív öble fájul; Ott kancatejnél, mely borrá megerjed, Harsány mulatság nyers lármája gerjed,
Mig ösztörűfán egy-egy vizsga kém Függ, mint árboc fölött hajóslegény, Vagy egy vezér, a hadnak pásztora, Vágtat s nyomán fölkél a föld pora.
Megszólal egy kürt napnyugat felé, Csatára hívó - ez a Lehelé...! Nem, nem, - csak a szomszéd Abony vagy Törtel Kanásza múlatá magát a kürttel.
Gulyát növel a tábor helye s ők Alusznak régen, a honkeresők. De te virulj lábuk nyomán, Tetétlen! Bársony füvet, sarjút tenyéssz a réten.
Hogy a kaszás ha egymást sarkalá, Kövér rend dőljön a csapás alá. Terhes kalászok habzó aranya Borítsa földed, - s a csinos tanya,
Mely ott fehérlik zöld fasor megett, Hordjon magán jólléti bélyeget; Körözze mindég színe-telt majorság, Hogy lássa hasznát Isten, ember, ország, -
És álljon a domb, a multak jele, Kímélve bánjon a vész is vele.
Cookies on Poetry Cove