A SÁRKÁNY

Egy roppant sárkány, - de nem az Mely a mesék honában költ, Nem is az a másik, melyet Szent-György vitéz hajdan megölt,

Hanem legújabb nemzedék - Szárnyaira emelkedék, Hogy elhagyná a földi port, Melyet a szél szemébe hord.

Aránylag óriás feje Kétségkivül lángész jele, Míg a derék s azon alább Mindegyre keskenyűl a láb,

Mint jólszabott táncmesteré, Mint a betűk között a V. Két nagy szeme, szemöldöke Holló-korom-éj-fekete,

Szakáll, bajusz is van elég, S az arca berzseny színben ég: Szóval: így szemre-főre tetsző Volna - de egy kissé ijesztő.

Még ifju benne minden íz, Még szívos az élet-csiríz, Mely összetartja tagjait, Különnemű darabjait.

Mert nem szabad felejtenem, Mennyi különböző elem, Hányféle rész s mily gyülevész Foltjaiból lett ő egész.

Ott szárnyal egy sok tollu kóta, Röpülni most tanúl egy óda, Néhány „Balatoni Levél”[12] Melyek hasát kinozza szél;

A délibábról egy mese, Az: „Árnyék és szerelmese,” Egy dráma, egy irány-regény: Az a pokol mély fenekén,

Ez játszik a hold kerekén; Egy festett angyal, mely repül, De nem hinnéd próba ne’kül; Egy költői kor-vázolat:

Hernhuterek Árpád alatt; Egy műtani, széptani cikk, A farka végén egy „kritik”; S mindezt bezárja:

„Változat a sphaerák dalára.” Mondom tehát, azaz hogy írom: Sárkány barátunk emelé Minde csodákat fölfelé,

Halványabb vagy szürkébb papíron. S már elhagyá a háztetőt, Hol a nagylábu gólya költ, Már a kémény torkába lát,

Lenézi a jegenyefát, Le a varjút, ki oly henyén Tollászkodik a jegenyén. Sőt a torony, ez óriás,

E legnagyobb auctoritas, Bezzeg mereszti négy szemét, Alig titkolja szégyenét, Nyújtózkodik is, de hiába!

Ha szárnya nincs, mit ér a lába! Mi haszna, hogy ott ül magas Tetején a kevély kakas! Mi haszna, hogy berzenkedik!

A sárkány túlemelkedik, Mint egy merész királyi sas. És még tovább is szállana, - Megtetszett néki a tanya,

„Hol a villám foganzik és Bölcsődala a mennydörgés.” Mindig felebb, mindig felebb, A végtelenhez közelebb

Emeli őt ifjúi vágya, „Hol a mindenséget belátja”: Be a falut és a mezőt, Hol a kender vetése zöld,

Egyéb minden sárgulni kezd, Sűrű a boglya és kereszt, S a tarka dolgos nép a réten Oly apró, mint tyúkok szeméten.

Ezek felé Nem röstelé Kiáltni mostan egy nagyot: „Rám nézzetek: én sas vagyok.”

S hogy elhiggyék: ismételé. No, ezt ugyan nem hihetik, De a beírt Silány papírt

Mely föléjük emelkedik, Aprója, nagyja Ujjal mutatja, Sőt némelyik gyönyörködik,

Egy tekintetre nem hagyja. Hanem a sárkány többet várna: Tapsot kiván, az kell neki, Gondolja, hogy megilleti

Valamivel többecske lárma: És míg a híg Aetherbe’ lóg, Száján kitör e monológ:

„Hah, gyáva por a földtekén, Maradj, vessz hát! megvetlek én. Nincs-é nekem elég nagy szárnyam, Hogy a sphaerák honát bejárjam?

Itt billeg az jobb s bal felöl, Testem pehelyként viszi föl, És még fölebb vinné, de meg- Tartóztat e köldök-zsineg.

Mit? nem vagyok én az Ég üstököse, Pályámat a földhöz Hogy semmi se kösse?

Föl, föl csak azért is! Mindegyre fölebb! S te nyomoru cérna. Pokolba veled!”

Így szóla; és mikép a vad Borjú, mely lenni vágy szabad, Lesütött fővel S minden erővel

Addig cibálja kötelét, Amíg ott nem hagyá felét: Úgy a mi sárkányunk tolá A madzagot fel és alá,

Néha lecsap, néha pedig Ugyan nekirugaszkodik. Elannyira, hogy a zsineg Szökéseit nem bírja meg, -

S amely eddig röptét feszíté, Eget a földdel közvetíté, Most elszakad A kötelék

És ő szabad! „Övé az ég.” De mint a széles szárnyu héja, Midőn csirkét rabolni célja,

Vagy rá a cső nem puffra lő, Ép oly irányt vesz mostan ő. Teste könnyű, feje nehéz, Szárnya fityeg, mint köntösujj

Szokott, midőn nincs benne kéz, Avagy forgácsi a cégérnek, Ott ahol árpanedvet mérnek - Midőn zimankó szele fúj.

Repülne hajh! repülne ő, De nincsen arra jó idő, Ellenben van kilátás, Hogy a fejét, mely földre húzza,

E pillanatban összezuzza - Ami bizony nem áldás. De mily szerencsés baleset! Épen egy tócsába esett,

Hol míg elázik szárnya, farka, (Mivel egyik se gutta-percha), Tó-szélén egy vén Brekeke Kár-örömmel így rekege:

„He! he! he!... Lám: okosabb, mert biztosabb Ide le; Ne hidd, hogy a sas néz a napba:

Tamás voltam, leszek is, abba: Csak földre néz, prédára les, Nyúlat, juhot, libát keres; - Mi a repűlést illeti:

Repülhet, szárnya van neki; Én arra sem vagyok irígy, Mert nála jobban ugrom: így!” S valóba’

Hol a már széjjelázott Sárkány gerince látszott, Odazuppant, a tóba. Melyik részen van itt az író? -

Úgy tesz mint a falusi bíró Egy bonyolult kérdés fölött: „Se neked - se neked nincs igazad Valahol, a kettő között,

Keressétek az igazat!”