Vess lángot előttem, éjjeli szövétnek, Képzelet! s világits éjek éjjelébe; Messze, határin túl sok rabszolga népnek, Hozd a kis temetőt lelkemnek elébe:
Hogy lássam az éjet, mely ottan feketűl, Halljam a csöndet, mely szent hamvak felett űl. Hol a kéz, hol a kéz, aki fölemelje Sírjokról a követ: egy nehéz századot?
Hol van a szellem, ki életre lehelje A szivet, ha régen, régen elhamvadott? Ah! Midőn a hű szív porrá vagyon válva, Feltámasztja-e más, mint a költő álma?
Éjfél van. Az eget, néhány csillagával, A Mármora tenger kebelén ringatja; Egyhangu morajjal dalt susog magában, Mint bölcső felett a szunnyadozó dajka;
És az ég szemei, az a néhány csillag, Az álommal ők is alig-alig birnak. Elsohajt a lágy szél, mely a tavaszt hozza, Elsohajt a vízen és a partra téved:
„Ébredj, fű-fa, ébredj!” halkan ezt sugdozza, - S ime, fűben-fában megmozzan az élet; Megmozdul az élet, felül, a kopáron: Csak alant a sírban örökös az álom.
Ők alusznak ottan, a számkivetettek. Idegen hazának földe tesped rajtok. Elhagyák honukat, a soká védettet, Melyet pártos önzés megtörött, lehajtott.
Elhagyák a szép hont, őseik lakását, Hogy ne látnák annak végső vonaglását. Ott vártak sokáig, noha nem reméltek. Nem volt kitől várni, csak a véletlentül.
Hazájok szerelmét, ezt az örök mécset, Kebelök mélyében ápolgaták szentül; Addig ápolák, hogy annak is vége lett; Eltemeték egymást, idegen part felett.
Ám hívek maradtak az utolsó percig, És szabadok, nem mint a hon többi népe. - Most a kis csoport sir már fel sem ismerszik: Új meg új tenyészet rendje nőtt fölébe,
És, hogy föl ne leljük a nehány szent házat, Földig egyengette egy zsarnoki század. Éjfél van a sirban, éjfél van felette; Búg a Mármora, búg, tompa lágy morajjal.
Hirtelen szél támad, a hullám felretten: Zúg a Mármora, zúg, riadalmas zajjal; Zúg a tenger, az ég tűz szemei nyilnak, Haragosabb fényre gerjed minden csillag.
Egyszersmind keletről, hol a nagy Isztámbol Mélyen alszik, mint az elgyötört rabszolga, Hős alak közelget; arca, szeme lángol, S megharsan beszéde, a sírokhoz szólva:
„Fel, fel, ti halottak, éjféli menetre! Rákóczi Ferenc hí, a szabadság lelke.” És amint a szózat ereje megdördült, Lenn, a süket mélyben, tompa visszhang éled,
Mintha most riadna serkentőt az a kürt, Mellyel idéz majd az utolsó itélet: S emelkednek onnan, erőre hajolva, Sötétlő alakok, mint megannyi fejfa.
Szótlan seregelnek fejedelmök mellé Hívei, kik egykor vele halni jöttek, Kikben a mult század lelke megismerné Csákit, Zait, Mikest, Pápait, és többet;
Radalovics papot, kiknek, mig napja múl, Nem a neve hangzott - szive vert magyarúl. „Miért buslakodtok, némán vesztegelve?” Hallatszik megint a fejedelmi szózat,
„Nincs többé bilincsen a szabadság nyelve, Mint az ég haragja, oly hangosan szólhat, Hogy, mint nyárfa lombja, mit az ősz letarlott, Reszketve lehulljon, ha ki van még, zsarnok.
Nem érzitek-é a körülfolyó léget, Mint emel, mint éleszt, mint ragad magával? Fölvet az ár; a föld egyre alább mélyed... Vitetünk, száguldó szélnek rohamával.
Vigan, ti halottak, ti számkivetettek! Most mindenki vígad, csak az ármány retteg. Vigan, ti halottak! fel, az ős Budára, Honnan visszatiltott egy százados átok;
Még áll, még erős a nagy királyok vára, Még tisztelve néz rá élő unokátok; Még van szív kebelben, és erekben van vér, Mit az eldőd büszkén sajátjának ismér.”
Fel, fel!... És mint vésztől űzőbe vett felleg, Gyorsan úsz az égen a kicsinyded tábor; Szellemtestöket, mint lobogó lángnyelvet, El-elkapja mintegy a szél s viszi távol,
Majd halomra sepri, majd elmossa őket, Valamint a félénk, bujdosó felhőket. Alattuk a völgyek, erdők néma lakja, Mik szállást az éjnek oly örömest adnak,
Alattuk a Duna csillámló szalagja, Városok, helységek, sorra elmaradnak; Nem soká feltűnnek a budai ormok, S a Mátyás nevéről neveztetett csarnok.
Csend van a tetőkön, csend a völgy lapályin, Megszűntek zajogni akik ottan élnek; Nyugszik durva kövén vagy selyem párnáin A test, tarka bábbal játszadoz a lélek:
Gyötrelem, kéjelgés, szerepök felváltva, Ez kunyhókba siet, az dús palotákba. Most, amint a sírok hős népe közelget, Dobban a nyugvó szív és sebesebben ver;
Egy álom magaszt fel minden földi lelket: Őket látja, őket hallja minden ember; Túlvilági álom ez - nem szabad holnap Emlékezni rája gyönge halandónak.
De nyomát bevési a lélekbe, mélyen, Oda, honnan a vágy, a sejtelmek jőnek, Mik diadalt ütnek a számvető észen És megváltoztatják rendjét az időnek,
Hogy megáll az elme, mint egy bomlott gépely S bámulja a lelket csodás ösztönével. Oda vési nyomát e magasztos álom: Képei ködmását, hangjai visszhangját,
A lejtő csoportot fenn, a magas váron, S dörgő éneklését, a szabadság dalját, Melyből a szeleknek szózatos fuvalma Ezeket hozá el a veszendő lantra:
Ébredsz-e már, ébredsz-e már, Erős apák romlott fia? Vagy nálad a halottnak is Előbb kell föltámadnia?
Küzdésre! halld, a kakasok! Rövid a nap, a munka sok. Mit fürösztöd gyáva könnyel A multat, ez ó emléket?
Hah! nem ilyen áldozatra Szólit a kor lelke téged: Nem langyos vizet, - meleg vért Kell áldoznod a jövőért.
Kidőlt, száraz törzsök a mult; A jövőnek vagy te magva, Szunnyadó mag, eltemetve, Tespedésben megrohadva:
De a csíra még erőben: Mért ki nem hajt lombja zölden? Mily hangok a völgyben? Megzendül a vér,
A szívdobogásból Vídám zene kél! Láncok szakadoznak, Kard, kopja zörög;
Fuldoklik az önkény, Álmába’ hörög. Vad kétségbeesés fölveri a palotát, S börtönből szabadult sohaj üldöz
Gúnyhahotát. Föltámad az élet, És él a halál: Pajzsán a szabadság
Szent címere áll. Eljő a reménység, És eljön a hír, Eljő a dicsőség;
Rámosolyg a sír. Ujjongass ma, öröm! él magyar, áll Buda még! Nem hint szennyet apái porára A maradék.
Mégis, ha úgy lenne, mégis, ha ők Máért cserélnék el a szebb jövőt? Ha vennének rabságot kincseken, S igába tolná őket idegen?
Ha félbehagynák a díszcsarnokot, Melyet kezök már félig felrakott, Hogy légyen az hitvány férgek tanyája, Zúgó vihar rakja fészkét reája?
Mégis, ha győzne resteség, viszály, S fajulnának saját vétkök mián? Ha elfelednék a küzdelmeket, Melyek fönntarták ezt a nemzetet?
Ha elfelednék, mily soká dacolt Erőszak ellen ím e kis csoport, S midőn legyőzték sem kellett a béke: Önkénti számüzés lőn menedéke...?
Úgy rontsa meg őket az átok! Úgy jőjön az éjszaki orkán Kicsavarni tövestül a tölgyet, Mely ezredig állt a hegy ormán!
Vagy jőjön a tenger. Az örvény Tegye lábát csontjaikra Körtáncot lejtve fölöttük... S hahotázzon rá a szikla.
Mindent, mit e nemzet Tőn, gondola, érzett, Mit róla az ősz hír Évkönyvibe jegyzett,
Törüljön el onnan Örökre a nemlét; És ne legyen emlék, Melyből az utókor
Sejdítse, gyanítsa, Hogy itt magyar élt...! Szörnyü, szörnyü...! szűnj meg, átok; Várakozz’ még, elsiettél;
Míg aludt, nem halt meg e nép: Hát most veszne, mikor eszmél? Nem! - Az ősök lelke lengjen Köztük, és buzdítsa őket;
Az lehellje új életre A csatában elesőket. Börtön a sír: börtönünkbe Mért sietnénk többé vissza?
Várjuk el, míg a szabad lég Könnyü testünket felissza. Akkor ők mibennünk élnek: Mi leszünk az a lehellet,
Mely győzhetlenül kitartja A tusát a zászló mellett. És a nemzet, e derék faj, Dicsőségünk gondos őre,
Multja kincs-aknái felett Élni fog örök időkre. Ekkép énekeltek a sír jövevényi S délcegen lejték a kisérteti táncot.
Dalukat az égnek morgása kiséri; És mire a végső hang is elhullámzott, Szétfoszolnak, mint a völgyi szőke pára, Melyre rátekintett a nap egy sugára.
Harmadszor kiált most a szárnyas őrálló; Fölreped a hályog a keleti égen, Szürkül az ég alja, s mint sürű pókháló Délre és éjszakra halvány sugár mégyen,
Melyet visszanyomni az éjjeli ködnek Duzzadó felhői folyton erőlködnek. Majd a szürke sugár győz a viadalban, Halovány orcája pirosabb színt ölt fel;
Vértenger lesz a lég... és az ember abban Úsz véres arcával és véres kezével...! De kigázol a nap, fényesen, melegen, Hogy uralkodjék a felhőtelen egen.
Cookies on Poetry Cove