Ki ültetett engem sivatag pusztába Örökös botrányul a csavargó szélnek? Ki ásta gyökerim’ égető buckába, Hogy ne virulhassak, hanem mégis éljek?
Oh, legyen átkozott A kegyetlen kéz, mely engem ide hozott! Zöld berek aljában, enyhe patak szélén Ifju-napjaimat oly vidáman élém!
Szél s nap ellen védve, kristály nedvet ittam, Kék hegy és ég tiszta levegőjét szíttam; Minden áldott reggel Rakva lőn friss lombom csillogó gyöngyekkel.
Mosolygva köszönte a kelő vidor nap, Alája tekintvén tölgyfa sátoromnak; Este visszanézett, búcsut venni tőlem S én felé bókoltam a szelid szellőben;
Délbe’ megkimélt s én Nem aléltam össze forró ölelésén. Alattam kövér fű, puha pázsitszőnyeg, Virágzó pompája íratos mezőnek!
Ezüst levelimen hímes lepke rengett, Hajló ágaimon víg madárdal zengett; Rám szállt éjszakára A bús fülmile, - nem a kevély tölgyfára.
Majd, ha a lég izzó fehér fényben ége, Lehajoltam a víz árnyas tűkörébe, S míg én fürteimet nézdelém, futtában Száz tündér habocska mosogatta lábam!
Örvénykét csinált ott, S odagyüjté mellém az úszó virágot. Karcsu leányzó járt fürdeni vizemben, Hófehér szépséggel, piros szeméremben;
Karom nyujtám neki, óva lesegítém, Szűzi szép alakját zöld lombbal körítém; Gondosan takartam, Hogy senki ne lássa, féltve beárnyaltam.
Jött az ifju pásztor, üldözé a bánat; Nem sajnáltam tőle vékony ágacskámat: Kimélve lemetszé, furulyának fúrta; Aztán oly szomorún, keservesen fútta,
Oly bús volt az ének! De szive azóta könnyebb a legénynek. - Állok most egyedül, sivár pusztaságon, Rekedt hangú szöcske minden társaságom;
Nézek a hőségtől délibábos tájra, Szomjamat növeli csalogató árja; Amott volna egy kút, De nekem vizéből egy csöppecske sem jut.
Mellettem vonúl egy régen elhagyott gát, Senki sem jár rajta, hídját is ellopták: Minek is ott a híd, hol se víz, se medre, Lecsapták az útat kétfelől a gyepre;
Oh, az ég harmatját Lombomon ez útak sárrá változtatják. Lombom oly szinetlen és levelem oly gyér; Jő az alélt vándor s pihenő helyet kér,
Nem talál, tovább megy és engem elátkoz: „Soha ki ne zöldülj, soha ne virágozz’!” De mit ér az átok, Ha fonnyadva mégis több-több tavaszt látok!
Cookies on Poetry Cove