A KÖLTŐ HAZÁJA

„Művész hazája széles e világ; A hírnév országutját lakja ő, S ez út hosszába’ minden olajág, Minden babér az ő számára nő.”

Ám hadd legyen, nem tagadom, Övé, mely bírja őt, a hon: De szívem azt sugja minduntalan, Hogy a költőnek egy - csak egy hazája van.

Kezdődik e hon a csendes tanyának Küszöbjén, melyhez emlékezete Köté legelső végét fonalának, Midőn először útnak erede;

Hová e gondolatvezér Mulatni vissza-visszatér - És egy szerény zöld ággal megpihen, Mint bárkán a galamb, az ősi tűzhelyen.

Ott ismerősen vészik őt körűl Gyermekkorának játszótársai; Eléje ott nyájas szóval kerűl Az agg szülő - tán már csak néhai;

Minden szöget, minden zugot Úgy lel, miképen megszokott, Bár őse telkén most a vén Idő Új gazda: bont, épít, ahol s mint kedve jő.

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd Anyai tejnek édes folyama, E szó nyitá meg szívét és eszét Ajkára ez simult, hogy dallana;

Szerelme bimbó-hajnalán E nyelvet érté a leány, S ezen viszonzá a „szeretlek”-et Vagy a sohaj szócskát, mit visszarebegett.

S a nyílt szivű nép, melyet ott talál, Vele érzésben és nyelvben rokon; Dala e nép közt ajkrul-ajkra száll Örül vagy sír az édes hangokon;

Fogékony ott minden kebel A dalra, melyet énekel, - S hogy ebből semmi hang el nem veszett, Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

Ameddig ily nép fogja őt körűl, Nép, melynek érzi keble, zengi szája A költő énekét, - addig terűl, Ott éri végét a költő hazája;

Azontúl maga jövevény, Dala üvegházi növény, Legszebb illatja, színe kárba megy: Széles világon nincs népe s hona - csak egy!

Innen, hogy ő e népet és hazát Szeretni tudja kimondhatlanúl: Nem a dijt méri, melyet tán az ád, Oltára nem önző lángokra gyúl;

És, bárha szűk, és bárha gyér A jutalom és a babér: Ő e honért, e honnal s honnak él, - Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantján a haza Dicsőségének napját zengheti! Ha nincs multjának vérző panasza; S reménye vásznát jó szél lengeti!

A dal, mit így teremt ujja, Egy nemzeti hallelujah, Visszhangja messzi ég alá kihat - És fölverendi a késő századokat.

De bár fogy a nép és hazája pusztul, És a jövendő hallgat, - nem felel, Bár keble csak bánat dalára buzdúl: Honát a költő mégse’ hagyja el; -

És, mely alélt hattyú gyanánt Várja magára a halált - Ő nemzetének hattyuéneke, Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.