Debreceni sokadalom! Nézz e képre, halld meg dalom: Szomorú történet esett, - Kin sok jámbor szív megesett -
E szomorú időben; Arrul szerzék ez új verset Ebben az esztendőben. Első képem azt mutatja:
Grófkisasszonyt feddi atyja, Mér fejére súlyos átkot, Hogyha az íródeákot Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros cipőjét Sem méltó megtörleni. Im haragra lobban arca, Ősi dölyfe, mély kudarca!
A leány, mint szőke harmat, Reszket, elfoly; - ajka hallgat, Vagy, ha mond is, ennyit mond: Válni nem tud, de meghalhat,
Ősz fején úgy nem lesz gond. Második kép: hogy az atyja A deákot felhivatja. Ime, ott áll; büszke, délceg;
Viseletén semmi félszeg; De szegény - csak köznemes, Grófkisasszony szép kezére Már ezért sem érdemes.
Szigorún ezt tudtul adja Grófkisasszony édesatyja, - S hogy sem esztendő, se’ hónap, Kitelt éve, mehet holnap.
Messze ám! nagy a világ. Mélyet bókol, de csak ott áll Bátran az iródeák. „Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya; Minket senki el nem választ: Kezét kérem és a választ, Ha »igen«, ha »nem« is;
Rangja, fénye, java nem kell: Elveszem egy ingben is.” Fagy, ütésre, föl nem enged: Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit: (Nézni kell a vesszőm végit) A leányt mutatja, hogy Ezt sikoltva: „egy ingben is!”
Apja lábához lerogy. A deákkal hajduk bánnak. Szőke fürtit a leánynak Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón’ édes vére, S dobja a legény után. - Hír nincs rólok, hang sincs rólok A kastélyban ezután.
Szalma-viskó s falu vége Ifju párnak menedéke; Ottan rejtve volna, s boldog, Ha tudna, vagy birna dolgot:
Hanem a természet kér, S már sohajjal végzi a dal: „Kis kunyhóban is megfér”. Avagy e kéz finom bőre
Áll-e a mosóteknőre? Kit arasszal így fogunk át: E derék, bír durva munkát?... Férje könnyebben veszi:
Savanyú tej neki nem kell, A fölét ha leeszi. - Őszi este, kandallónál, Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú, Hogy belép egy szolga fiú S könnyes szemmel oda súg „Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
Azt mondja, kisasszonyunk.” „Ha! tépesd le az ebekkel! Nincs leányom - nem volt - nem kell!” - Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony, Mert úgy jár, mint amit lát, Mint a szegény grófkisasszony Mikor üzték a kutyák.
Múlik a tél, esztendő is, Múlat a gróf, feled ő is; Nappal verseny és vadászat, Este keres vídám házat,
Hol van élénk társaság; S időt ölni felkerűl ott Mindenféle furcsaság. Asztal-írás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban; Kisded asztal egyik lába Iró-eszközt rejt magába: A körűl sereglenek
Azzal írnak másvilági Láthatatlan szellemek. Szép ajak mond: „Gróf úr nem mer Szóba állni a szellemmel.”
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl, Csak érinti: asztal indúl, Szalad ujja közt az ón, S a papírra ez van írva:
Ismert kézzél: „Én, Verón.” Arcát éri hűs fuvallat, Hátranéz s egy „ah!” szót hallat: Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya, Sápadt, rongyos, - ím, minő! Karján, alva-é vagy halva? Egy idétlen csecsemő.
„Nem emelek súlyos vádat, Csak elhoztam unokádat; Teste nyugszik az enyémmel, Vad erdőben temeték el, -
Nézd ha élne, szép fiú; Lelke szunnyad, nem költ még fel, Nem volt arra ért korú.” Mint kit rémes álma zaklat,
Gróf néhány szót félbeszaggat; Kik ezt látják ott körösleg, Vélik olyan különösnek, Szóbeszédnek tere tág;
A gróf elment; - nem is látja Többé semmi társaság. Megy, s bezárja benső zárját Hivja gyakran holt leányát;
Kulcslyukon kik hallgatóznak, Csak felét hallják a szónak: Amit a gróf maga mond; Szájról szájra suttogás kél:
„Csitt... való: a gróf bolond.” Nem, nem az még: szól, tesz, rendel Most is mindent értelemmel; De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat És ha lánya megjelen: Kérdi, kéri, térden állva: Engesztelni mit tegyen?
„Nem mondom, hogy »megbocsátok« Mert nem tőlem függ ez átok; Míg szivemben élet égett, Sem táplált az gyűlölséget,
Megtöré csak fájdalom; Kérjed Istent; bűnbocsátni Nála több az irgalom.” „Monddsza hát, hol nyugszik tested?
Gróf atyád már rég kerestet; Felrakattam új kápolnád, Aranyozzák büszke tornyát: Ott nyugodjál, gazdagon.”
„Oh - hová kopóid űztek - Jobb nekem már a vadon!” Még egy kép jön, az utolsó: Márványkőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.) Címerét most megfordítva Vésték rá a kőlapon: Ez a sírbolt nem lesz nyitva
Csak az ítéletnapon.
Cookies on Poetry Cove