Csatába ment az ifju honvéd, Kemény, véres volt a csata; Tengernyi néppel küzdve, megtört A felkelők kicsiny hada;
De megtartá a tért, hol aznap Élet-halálra ütközött: Mert ott esett el mind, a téren!... A honvéd is azok között.
Ottan feküdt a haldoklók közt, Nehéz két sebbel kebelén; Két seb... mind a kettő halálos - Egyik jobb, másik bal felén;
Nyílt, éktelen, mély, iszonyú, de Már fájdalom nélkül amaz; A másik, ámbár láthatatlan, Gyötrőbb... mert a szívben van az!
„Nem volna énnekem siralmas” Az ifju felnyög, felkiált - „Rövid éltemre koszorúnak Föltenni e dicső halált;
S panasz nélkül fetrengenék itt, Ha eltiport testemen át Diadalra száguldanának A harci fújó paripák.
Ha buzgó vérem hullatása Éretted, óh te drága hon, Nem esett volna ily hiába... Múló jegy, összedőlt romon!
Ha áldozat gyanánt esém el, De nem mint síri áldozat, Mely vérrel önti bár meg a sírt, Beléje életet nem ad.
És enyhe voln’ e kő alattam, Ez a halál-vetette ágy, Ha láthatnám még egyszer őket - Kikért ez a szív élni vágy;
Ha végálomba csókolhatná A hív nő e bágyadt szemet, Miután egy búcsu pillanattal Megláttam őt s gyermekemet.
Isten hozzád, lelkem fiacskám, Bús téli fán kis árva lomb, Játéka minden förgetegnek, Mely gyönge ágaidra ront.
Isten veled, hölgy... oh te nem rég Menyasszony, és már özvegyem: Mért oly soká nem élek, mint fog Szerelmem élni szíveden!”
Száll a sóhaj... elhúnyt az ifjú, Egyedül - annyi nép között! Bajtársi még látták elesni, Nem már, midőn elköltözött.
Széles, nehéz, sötét szárnyával, Mikép egy óriás madár, Árnyazta bé a vérmezőt egy Homályos felleg... a halál.
És a feledség, mint sulyos köd, Borult a völgyre vastagon; Elkezde a harcos enyészet Rabolni a halottakon:
Nem ismeri többé meg a nő Férjét - az apa nem fiát; Rokonért rokon, mátkáért mátka A tért hiába futja át.
De a kétértelmű halálnak A kósza hír is kötve hitt: Sokáig várta sok beteg szív A harcból vissza kedvesit.
A honvéd ifju hölgye is várt... Napról-napra kikérdezett Minden madárt, minden szellőt, mely A harcmezőről érkezett.
Minden nap éledt, minden este Kihalt szivében a remény; Viselte már a hervatag bút Arcán - nem még a gyászt mezén;
Majd fölvevé a bánatos mezt És... arca rózsaszín leve: Ő is azokhoz lőn hasonló, Kiknek „szép özvegy” a neve.
Mint a virághoz, mely kitárta Kelyhét, a méhek és lepék, Gyülvén hozzája szép imádók, Kinyílott szívét meglepék;
Azóta szellőt is, madárt is Még sürgetőbben vallata: S midőn, amit várt, bizonyos lőn... Kezet más ifjunak ada.
Feledte a feledhetetlent; S midőn a nászi vigalom Beálla, szíve sima volt már, Mint rég elült ó sírhalom,
Melyen az élők gyönyöréül Hímes virágos fű terem... De már alant porában a port Rég elenyészté a verem.
Víg a menyegző; cseng a jókedv; Hullámzik a dal és zene; Sugár gyanánt lejt a menyasszony, Hódít, varázsol kelleme;
Künn rémes éjfél átkozódik, Fú, sír dühében a vihar: Benn az öröm jár tölt kehellyel, A zene szól, a tánc szilaj.
Egyszerre - mint éj a villámtól - Megnyilatkozik a terem: Küszöbjén sárga, véres arccal Megáll a honvéd hirtelen.
A vigadók egymásra néznek, Rémülve felsikolt a hölgy, Alatta, mint mélységes örvény, Indul, forog, süllyed a föld.
„Ne félj, ne rettegj a hivatlan Vendég miatt, óh szép ara!” Így búg a honvéd bánatos, de Komoly, ünnepies szava -
„Ne reszkess a férjtől, ki férjed Körében ím meglátogat, Nem fogja visszakövetelni Sem szívedet, se jobbodat.
Jöttem, hogy, amit sejte a hír, De nem láttak tanú szemek, - Amit te hinni úgy siettél - Halálomról meggyőzzelek.
Igen! mi elváltunk: szabad vagy; Enyém a sír, tiéd a jog, - Mert a halottak nem pörölnek, És én azok közül vagyok.
Eldobtad a tiszteletes gyászt, Korán vetéd el azt, korán, Meglehet, e gyász néha-néha Emlékeztetett volna rám:
És eldobád - hajh, mint csalódtam! - Azt is, aminél egyebet Alig szerettél bennem: egykor Hiú bálványod... nevemet.
De nem vádollak... óh e vádat Inkább magamra emelem: Annyi őszinte érzeményért, Mit eltékozla kebelem,
Annyi reményért, mely csalárd lőn, És annyi esztelen hitért, Szerelmemért, mely végtelen volt... És íme most itt van: mit ért!
Élj boldogul... ez könnyü annak, Ki, mint te, oly hamar feled - Még egy rövid szó gyermekemről, Azután, hölgy, Isten veled:
Légy anyja és nem mostohája, Nehogy eljöjjek egy napon, És elvezessem kézen fogva Őt is oda, hol én lakom!...”
Víg a menyegző; cseng a jókedv; Szól a zene, a tánc szilaj; Künn rémes éjfél átkozódik, Fú, sír dühében a vihar; -
Mi elrémíté a menyasszonyt, Nem volt egyéb, mint képzelet, Mosolygva nyújtja karját táncra... Aztán feled, feled, feled!
Cookies on Poetry Cove