Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget, Hadd süsse a napfény galamb-ősz fejedet; Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre, Atya, fiú, Szent-Lélek hármas istenségre:
Hogy az a darab föld, a melyen most állasz, Nem tarcsai birtok, - ladányi határ az. Eléálla Márkus; térdben összeesve, Görnyedező háttal, mintha sírt keresne;
Téli fának hinnéd, mit a zúz belombol, Fázik, aki ránéz s a halálra gondol; Kezei reszketnek: tán erő hijában? Tán a lelki vádtól, vénség álarcában?
Esküszöl - „Esküszöm az élő Istenre, Utolsó napomra és örök idvemre. -” Esküszöl - „Esküszöm, s ha hamisat szólok: Se földben, se mennyben ne lehessek boldog;
Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem: Ama sebes örvény hánytorgasson engem. -” Lakoma Ladányban, - muzsika, mulatság; „Ej, haj! dinom-dánom: mienk az igazság;
Nem azé a madár, aki elszalajtja, S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta. Lám a vén Márkusnak esze volt előre: Talpa alá tette, úgy esküdt a földre.”
Ott iszik az öreg a tanáccsal sorban: De mintha keserőt érezne a borban. Haza megy, komor lesz, szó kifogy belőle, Sorvadoz, meg is hal, aznap esztendőre.
Négy harang siratja, két pap megdicséri, Mint becses vendéget, sok nép kikiséri. Elkiséri a nép a kicsiny ajtóig, Mellyel a világi élet becsukódik,
Nyitva már az ajtó, készen a sír szája, Úgy látszik hogy épen a halottat várja; Zeng a búcsuének, a kapa megcsillan, Fekszik a koporsó, odalent, a sírban.
És a fekete föld, amint hull, amint hull, Nyögve a koporsó megrendül, megindul; Kivetődik a sír dobbanó partjára, Ropogva szakad föl fedelének zára:
Megrázkodik a test és talpra ugorván Szeme fehérével körülnéz mogorván. S amint három ujját emeli az égre, Úgy rémlik az, mintha kékes lánggal égne;
Majd a néptolongás közepébe törvén, Odafelé tart, hol kútat ás az örvény, Hol a forgó habok, leszállván a mélybe, Fejöket befúrják a parázs fövénybe.
Az időtől fogva, mikor a hold felkel, S a vizet behinti ezüst pikkelyekkel, Gyakran látni Márkust - ég felé az ujja - Mélységből kibukni s elmerülni újra,
És, mikép izgága volt egész élete, Így kötődik szóval: „Oldjak-e? kössek-e?” Ne feleljetek rá, körözsi halászok! Kétélű a kérdés, bajt hozna reátok;
Kötni: összekötné hálótok egy bogba, Oldni: széjjeloldná hosszan a habokba; Halkan imádkozva evezzetek itt el; S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel.
Cookies on Poetry Cove