A BETYÁR

Kondorosi csárda mellett Gulya, ménes ott delelget: Csárdabeli szép asszonynál Bort iszik az öreg-bojtár.

Öreg-bojtár, kis-számadó, A főcsikós után való; Leányokért élő-haló, Menyecskék kedvire való.

Héj, kocsmáros, hova lett kend? Furcsa rovás megy odabent: Hiba van a kréta körül: Egyet felír, kettőt törül.

Héj, kocsmáros, eb az ingét! Elszeretik a menyecskét!... El van az már réges-régen, Afelől már alhatik ken’.

Csaplárnénak volna kedve, Csak vihogna, enyelegne: De a betyár búsan hallgat A karimás kalap alatt.

Mi lelt téged, Pista szentem, Hogy ma szavad se vehetem? Mi lett volna! duzzog Pista, S a rossz bort mint tejet issza.

Beteg vagy te, szívem István! Vagy haragszol? mondd ki nyilván Nem haragszom, semmi bajom: Csak magamban gondolkozom.

Így iszogál alkonyatig, Míg a nap is lehanyatlik; Néha-néha egyet kurjant, Azt is a legszomorúbbat.

Este pedig indulóban Visszafordul az ajtóban: Már most Juci, Isten hozzád! Tartsd még azt a piros orcád.

Jaj galambom, jaj szerelmem! Rosszat sejtek a szemedben: Hova készülsz? katonának? Egy-fiú vagy: nem kívánnak.

A kivánás: az mind semmi: De most ennek így kell lenni. Jaj ne menj el, gyöngyvirágom, Jobb, pihensz a vetett ágyon.

Puha ágyon, puha gyepen Nyugovásom nincs már nekem: Sem éjjelem, se nappalom: Mindig az ágyuszót hallom.

Pista köszön, indul tovább, Fölkeresi ménes-lovát; Juci csak úgy néz utána Míg behal az éjtszakába.

Csikós, gulyás gyülekezik, A menyecskét körülveszik De Jucinak egész estve Odavan a játszó-kedve.

Hej, akkor nap, azután is, Holnap is, holnapután is, Akkor is ha más öleli: Pistával van feje teli.

Dallam: Porcsalmai Palkó nótája Csongorádi Pista magában Válogat a ménes lovában; Mint a kanász pergő dolgában,

Válogat a csikók javában. Válogathat benne, van elég. Kiereszti pányvás kötelét, Sárga csikó hurkon megakad,

Mond a betyár ilyen szavakat: Hej keserves, láncos, lobogós! Tud-e imádkozni a csikós?... Uram Isten! lásd meg dolgomat:

Most lopom az utolsó lovat. Ezt az egyet nézd el, Jehova! Nem cselekszem többé, de soha; Ezt se teszem, bár is, magamért:

Teszem... a jó Isten tudja mért. Nagy-nehezet sóhajt utána, Veti magát sárga lovára, Vágtat a ló messzi határra,

Csak úgy bámul a hold utána. Dallam: „Pej paripám patkószege...” Tiszaparton táboroz a huszárság: Arra veszi Pista betyár futását.

Adjon Isten! Hozott Isten! mi bajod? - Semmi bajom; huszár lenni akarok. Összenevet a legénység, összenéz; Így kötődik a bojtárral egy vitéz:

Még huszár, hé? nagy kivánság, nagy dolog, Sokat akarsz édes öcsém: hát gyalog?... Gyalogoljon ám a kutya! nincs lova; Gyalogoljon aki szokta, én soha!

Lovon nőttem, növekedtem ennyire: Kardot ide meg sarkantyút izibe! Van paripám, én szöröztem magamnak, Ilyet ugyan komisz lóba’ nem adnak;

Szegény magyar! hogy is győzné a huszár: Nem ád neki őfelsége a király. Emberem vagy! talpraesett felelet! Addsza tehát azt a vaskos tenyered;

Itt a kulacs, bor van ebben, nem lőre; Ihatunk ma - holnap aztán: „előre!” Dallam: „Majd elmegyünk, rózsám...” Jó huszár volt Pista,

Amilyen egy huszár lehet; Meg se is gyalázta Azt a nevet, a gyöngy nevet. Apja-házához ment

Ha beszálla, ha beszálla: Csirkefiú nem sok: A’ se veszett el utána. Szófogadó is volt,

Soha semmit nem hibáza; Azt se tudta, milyen Az a pálca, káplárpálca. Bort sem ivott, hej! csak

Szomjuságról, szomjuságról; Káromkodó sem volt Különben, csak haragjából. El merte mondani

Kapitány úr is felőle: Haj! ha írni tudna, Káplár lehetne belőle. Hát még a csatában,

Ütközetben, ütközetben! Akkor volt ő ember A tizedben, a tizedben! A zászló-aljára

Fel lehetett volna tenni - Ha huszár nem lett vón’ A többi is, valamennyi.