Itéld meg aztat, ha hogy szerencsétlen
Reménlhet valaha tőled kegyetlen!
Nincs reménnyem immár,
Van szivemen nagy zár,
Halál vár.
Ollyan vagyok, mint hajó az tengerben,
Elborétott szél, vész, viz s hab az örvényben,
Most emel egekre,
Most temet örvényre
Szerelmem.
Szeléd vagyok, mert szenvedek árnyékért,
Most is véres sebem köd- s reménységért,
Nem gyógyúl: csak újúl,
Szived még nem hódúl
Hivségért.
Örömest eltürném, bár nem gyógyúlhatna,
Újúlna s nem múlna kínja; csak jutalma,
Még egyszer ha vólna,
S bár csak egy szót szólna,
S hódúlna.
Próbáltam én mindent, mindent elkövettem,
Szívem szerelemnek koczkájára tettem;
De ez mind mullandó,
Soha sem állandó,
Hajlandó!
Hogy már legyen, többször nincs győzedelmed
Mert a kit akartál, rabbá tett szerelmed;
Bizony nem mesterség,
Ha szived csak igy ég,
Úgy véljed.
Azért szegénynek engedj panaszolkodni,
Mint hattyúnak halálára énekölni,
Engedj leborúlni,
Hüséget kódúlni,
S úgy múlnyi.
Sokaknak lészek én gyilkos nagy példája,
Bár igy ártatlanúl vagyok is praedája;
De még úgy is égek,
Mint lámpás enyészek
S szeretek.