Lángozik bár lángom hív tüzében,
De mégsem olvad el szerelmében;
Mert vár hüségtül,
Mint vas magnestül,
Vagy pedig az hajnal
Piros égtül.
Azt gondolod talán, hogy kedvezek,
Éretted meghalok, úgy szeretlek;
Mint arany tüztül
Vár nyólcz próbátúl,
Próbálok és várok
Előbb attúl.
Czifra bár az égen a szivárvány,
Sok fösték s ér benne, olly mint márvány;
Nem kedvem sinlés,
És a rézfinlés,
Bár álnok s ravasz szem
Sandalon lés.
Sokszor ugyan, sokszor már föltettem,
Többször nem cselekszem, kit miveltem:
Hogy légyek ködben
S hamis fölhőben
Éljek, s mint eb türjek
Reménségben.
Nem köll már engemet késérgetni,
Mint ebet nyúl után köll kergetni,
Hidd meg, hogy való
S bizony állandó,
Ez végső s múlt esső
Nem változó.
Így azért s ezekért meg köll lenni,
Szivemnek más tüztül köll hevülni;
Már légyen elég,
Azért is van vég,
Kintelen voltam ezt
Elkövetni.