Átkozlak te szerelem!
Te isten istentelen!
Jutalmod csak gyötrelem,
Gyülölség nem szerelem.
Mindenképpen megpróbáltam,
Érted halálra is váltam:
Mi haszna?
Nincs haszna!
Nem más: szivveszedelem.
Méltó vólnál, elégnél,
Magad is porrá lennél;
Tudom úgy nem égetnél,
Ha magad is szenvednél.
Jaj most nékem, gyilkos nyilla,
Érzem, mit tesz, tüzfáklája;
Én szegény,
Én szegény,
Nem is lehet nagyobb kin!
Áldott az, ki nem szeret,
Ellened erőt vehet;
De az vallyon, ki lehet,
Szégyent rajtad ki tehet?
Istenekbül embert tettél,
Hány szivet győztél s megöltél
Ámitó,
Hóditó,
Sziveket gyujtó s kinzói!
Didó eztet szenvedte,
Tróját ez porrá tette,
Parist úgy elvesztette,
Sámsont is megejtette;
Trónust emelsz hiv szivekbűl,
Személlyed azon büszkén ül;
Rosz gyermek,
Rosz gyermek,
Átkozott, ki illyent szül!
Engedelmes szolgája,
Mégis vagyok praedája,
Mert hatalmas igája,
Szivemben ég fáklája.
Talám enyhitt sebeimben,
Harmatot hint tüzeimben,
Imádlak,
S átkozlak
Desperatus szivemben.