Bolond, ki szenved,
És ollyan szivért eped,
Ki nem állandó;
Azért gyötrődik
És majd porrá törődik,
Szinre hajlandó;
Kinek lárva élete,
Van ideig kelete,
Végre mulandó.
Szárnyon jár s röpül,
Édesgetett és örül,
Biztat az remény;
Nemcsak arany fénylik,
De agyag is tündöklik,
Ha szolgál napfény:
Nem minden ides szó jó,
Melly megmar, mint az kigyó,
Mégis sziv kemény
Ki szokott árnyékhoz
Az fény tetszést nem okoz,
Inkább ebben él;
Ki örömest ingadoz,
És mindenért lángadoz,
Elég kevés szél;
Hogy hasonlót csak szeret,
És így minden mást megvet
vagy: Ád illy gyarló mentséget,
Illy gazt jóra vél.
Kinek van értelme,
És magához szerelme,
Kiván nagyobbra;
Kiben van hüség,
Mint szalmatüz ugy nem ég;
Kiván nagy lángra;
Kinek hamu szikrája,
Volt tüze csak pazdorja,
Akad reváncsra.
Bármint átkozza
Magát és mást okozza,
Nincsen hitele;
Mondja, hogy ő szent
És minden szeplőtül mentt,
Ugy is van jele -
vagy: Hir vele tele;
Más is érti ezeket,
Ki próbált sok sziveket,
Nem gondol véle!