Ha kőszivem, mondod, hivem,
Azért meg ne vettessem:
Mert szived is szikla az is,
Engedd, hogy megtörhessem;
Magnest a vass idesgeti,
Vizcsöpp követ meggyőzheti, -
Próbált dolgok előttem.
Nincsen száma, sokadalma,
Kik ostromolják szivedet,
Nincsen elme, ki’ értelme
Föltalálná kedvedet:
Ez kétséges s már találja,
Az reménli s nem számlálja
Tündérszeretetedet,
Szivárványos szivedet.
Bár kóstolva, ha kóstoltam
Az Jónással kis mézet,
De epével s sok méreggel
Keseritted az izét:
Most czukorral reméntettél,
S mint gyászlépre édesgettél,
S mint rabodat (foglodat) gyötröttél.
Lesz olly üdő még jövendő
Ki boszút áll sziveden,
Lesz állandó, nem hajlandó,
Ki fog kapni hiveden;
Egy rózsárul pók szí mérget
S az mihecske lipes mézet,
Ebbül kiki érthessen.
Még meglehet, véghez mehet,
Kit magamban föltettem,
Hogy melly tőrrel engem sértél
Téged megöl helettem:
Mert gyilkosnak az az béri
Az vér vér’ boszúját kéri,
Mert ártatlan (szenvedtem) ölettem.
Elég legyen ennyi szigyen,
Kit eddig is szenvedtem,
Hogy’ vexáltál és megcsaltál,
Mégis mind megengedtem;
Magamat igy megvetettem,
És tenéked csak szentöltem,
Utolszor ezt miveltem.