Ámbár nékem nincsen kincsem,
Kiért semmi kedvem sincsen,
De talám megérem,
Szivemben ismérem,
Hogy lész nékem szivem, hivem!
Most is aztat szánom s bánom,
Szived’ hogy titkon kivánom;
Meg nem csókolhatlak,
Meg nem szorithatlak,
Ne hagyj igy szenvednem! nem! nem!
Áldott illyen képnek, épnek
Kedvében van ki illy szépnek,
Valóért kinlódik,
Ingyen nem aggódik,
De vallyon ki lesz az? igaz!
Dobog bár mindenem bennem,
Árnyékért hogy köll szenvednem,
De szabad próbálni,
Úgy szivre találni,
Szabad még remélni, élni.
Eleget biztatsz reménnyem,
Elhúnt csillagomat, fénnyem!
Azért már imádlak,
És magamnak tartlak, -
Nincs már benned kétség! hüség! vagy: De jaj talán hüség: jég! ég.