Mi haszna csodálom, Hogy nincs édes álom Nyughatatlan szivemben! Mert attól megválom,
A kiért sajnálom, Hogy voltam hív hitemben, Meg kell ennek lenni, Nem lehet mást tenni,
Bár hét tőrt üt lelkemben! Ezt megjövendöltem, Még mikor szenteltem Legelsőbben szivének:
Gyilkos végét éri, S ily gyász lészen béri Ily páratlan hivének. De nem gondolt véle,
Nem rettent, nem féle; Ösztönt adott kedvének. Ütött már az óra Azon bucsúszóra,
Ki parancsol távozni. Valamennyi perczent Talál engem ébrent, Tőlem el fog pártolni.
Legkisebb minuta Serkent, a mióta E pillantást kell érni. A ki szót nem fogad,
Lép- s horogra akad, Rabságát kell szenvedni; A ki engedetlen, Bánik kiméletlen,
Természetét kell tűrni; Ki vesztésnek oka, Fejszének a foka Ha tér, megelégedni!
Ki itt hizelkedik, Ottan incselkedik, Szive annak álnokság! Itt eretnekséget
Kohol, s ott szentséget Káros ájtatosság; Ki ég minden lángra, Nem gondol a rángra,
Hevessége csak hívság! Miként veted ágyad, Szerelem úgy bágyad, És úgy lészen nyugalma.
Nem mind azé, ki szebb, De jó erkölcsösebb, Azé az aranyalma. Ki magában bízik
És méreggel hízik, Méreg annak jutalma!
Cookies on Poetry Cove