Mint a leesett hó, olyan fehér teste, Kit a véres bibar itt is, ott is feste; Fényes nappal láttam, nem volt akkor este; Boldog, ennek szívét a ki hiven leste!
(S akkor megtalálta, a mikor kereste.) Fekete kláristól mocskosak szemei, A nap sugárival küszködnek nemei; Egy élet élete, egy tekintetei;
Mindene csak kicsiny, kicsinyek kezei. Mint galambok fészke, olyan melle tája, Cirkalommal megmért azok karimája, Mint olaszországi czitromok formája;
Boldog az, ezekkel a kit szoptat szája! Elefánt csontjához hasonlít a nyaka: India irigyli, hogy ide szakada; Bibor piros kláris hasadott ajaka;
Hol ennek személye fénylik, nincs éjszaka. Ehhez ő szemérmes alázatassága, Sokféle virtusok temérdek soksága! Boldog oly szabad szív, ha nála fogsága,
S örökkön örökké hívséges rabsága! Bár ámbár szivéről akármit itéljen, S a kaján irígység akármit beszéljen, Sokféle lárvákat, maskarákat véljen,
Csak az ő szívében bátran haljon s éljen! Megvagyon a szándék, mert bizony szeretem, S nyughatatlankodik érette életem; Noha mások előtt én azt nem tétetem,
De másnak nem hagyom, ha szerét tehetem. A ki azt tiszteli, nincsen annak baja, Boldog atyák azok, kiknek ez a faja; Csodálatra méltó hosszu s ritka haja
Rajta a sok szívek, mint méheknek raja. Szép czedrus derkának merő delisége, S a viaszt meggyőző szíve szelidsége, S mint hajlandó nádnak engedelmessége,
S az egész testinek hibátlan épsége! Ki tudja, piczinynek mért oly gráciája? Hogy a nagyobbaknak nincs oly planétája? Ékesebb, kedvesebb azoknak formája:
Rajtam is egeknek ily szententiája. Makula nélkül van, nincs makula benne; Ha deles napnál is itt kereső lenne, Ebben irigység is dicséretet tenne,
Bátran azok előtt bízvást megjelenne. A ki utána jár, nincs annak késése: Egy-egy aranyat ér szép, módos lépése; Éhes, szomjú szívnek, mint manna, élése...
Szivemen ő mely nagy sebet vésve vése! Legdicséretesebb benne a jó szándék, Nem tántorítja azt sem kincs, sem ajándék, Nincs benne semmi szín, melyért nem kedvelnék;
Vannak-e valakik, kik ezt nem szeretnék? Mindene gömbölyű, mint muskatály alma, Szerencsés, a kinek ettől van jutalma; Igaz tűz ég benne, nem olyan mint szalma,
Ez csupa kegyesség, mindenhez irgalma. Muzsáknak beszéde nyelvének szólása, Minden jóságoknak hív szíve szállása, Mindenhez köszöntő, s viszont ajánlása,
Mindenhez illendő színe újúlása. Egy szóval hibátlan minden ékessége, Bár sok országot járj, nincs mása szépsége; Ahhoz deli módos, tánczos frissesége,
És mintha nem volna, olyan csöndessége. Nem fér ehhez rossz szó s fullánkja nyelveknek, Vagy ártalmas nyila gyilkos beszédeknek. S ravasz pribéksége a gaz irigyeknek,
Bizvást fügét mutat ártatlan ezeknek. Csak summa summarum: csinos, rendes, deli, Maga tetszetését naponkint neveli, Minden kérdéseket okosan feleli,
Boldog oly szív, kinek szíve szivét leli. Egyetlen egy szivét bár ezer kisértse, Szív titkos meséit akármiként értse, Azoknak nyilai s fegyvere ne sértse,
Igaz uton járjon s lépését ne vétse. Voltak ugyan, voltak sokféle szólások, Háborgó egekben gyilkos villámlások; De az irigyeknek irigy a szokások,
Történtek is ettől ezer változások. Szive affectusi hültek és hevültek, Szeme csatornái gyöngyösen gördültek, Fényes szemvilági felhőbe merültek,
S alig és csak alig uj napra derültek. Van a síró szívnek bizonyos ereje, Mint kemény gyémántnak szelid kecske-teje; Bár sok átkainak hitetlen veleje,
De mégis továbbra halasztja ideje. A könyező szemnek ügye is siralmas! Könyörületségre kényszerít irgalmas; Egy könyhullatása olykor oly hatalmas,
Istennek szivén is lészen diadalmas. A míg tétovázhat, vagyon ezer mentség, A sok hamis átok ájtatos és szentség, Ámbár némely, mint a lobogó tűz úgy ég,
Mely csal embert, Isten nincs benne soha vég. Sajnálom magamon, máson nem próbáltam, Sőt hogy eztet írom, ájulásra váltam; Csodálom eddig is, hogy eddig elálltam,
Immár tizenhétszer ezeket számláltam. Én eztet nem irom sem száznak, sem egynek, Hanem halálra vált szivek szegényeknek; Sem sok ezereknek, sem pedig egyeknek,
Ugy a gazdagoknak, mint a szegényeknek; Mégis írtam eztet egynek, de nincs neve, Sem nála, sem nálam nincsen jege s heve, Értse rá mindenik, kinek van hív szive,
Üsse meg a mennykő, hogyha nem lesz szive.
Cookies on Poetry Cove