Testem, lelkem már megunt
Annyi sziv, szem hozzád sunt;
Mivel benned nincs jó lélek,
Valahova csak szemlélek,
Távozzál maskaráddal,
Ezer szines lárváddal.
Azt gondolod, csak semmi,
Sőt még azt, hogy valami,
Kezeidet ha szorétják,
Tagadom, ha megcsókolják,
Vállaidat ölelik
S készségedet igy lelik.
Az többeket tagadod,
S bagatella, azt mondod,
Nem tartod illetleneknek
S bagatellák neveztetnek,
Böcsülettel történtek; -
Átkozott illy mentségek!
Sőt ha valaki itél,
Átkozott hogy ha beszél;
Ha pribékséged nem tartja,
S veled nincsen akaratja,
Az jó végét nem éri,
De az Isten megveri.
Minden dolgod csempesség,
Gazságodban nincsen vég,
Akár magad’ mikép mented,
De magad mindenhez fented, -
Melly eb minden nyulra megy,
Egyet sem fog, nem lesz egy!
Szemeidet lehunyod,
És orczádat lesunyod;
Hogy apácza vagy, gondolják,
Szeplőtelen hittel tartják:
De megcsalt hiv reményem,
Kétségtelen piczinyem
(vagy: napfényem).
Egeket csak kövezzed,
S mint kőszál ne könyvezzed;
Eljön az keserves üdő
És az siralmas jövendő,
Magadat megátkozod:
De igy helyre nem hozod!
Hogyha más valamit mond,
Előtted legkissebb gond,
Mert büszke vagy, mint az páva,
Én pediglen, igaz gyáva, -
Bizd el magad igy élnyi,
Szégyent akarsz vallanyi?
Semmi dolgod, - szokásom,
És utólsó gyónásom:
Módid, látom, volt ezelőtt,
Minden szivért hogy hideg lölt; -
Soha sem volt humorom,
Sem pediglen szokásom!