Szabad légyen egyszer szivem, Bátrabb légyen szivedhez, Bizvást vérmes s nem szemérmes Már annyira, kedvedhez;
Már eleget Jég s meleget, Ha éretted szenvedt bár: Vigasztaljad
S ne biztassad, Hogy ohajtson csak Bár, Bár! A rem zénség puszta mentség Az régi rab sorsának,
Láncz’ csörgése és zöngése Nem ád erőt lábának; Megszabadúl S élte újúl,
Ugyan úgy hizelkedik, De az ollykor, S vajha mikor, Tömlöcztűl menekedik?
A szabadság és az rabság Egymás között küszködnek, Mindkettő bút híven igért, Az kik ebben sinlődnek;
Az szabadság keménységgel Izlett, de nem állandó, Szegény rabság az üdővel Adja, ki nem mulandó.
Azért inkább még rab lészek, Lévén bérem állandó, Mint kényemre és kedvemre Legyek szabad s mulandó;
Az üdővel s jövendővel Még az vas is arany lesz, Szenvedéssel s senyvedéssel Még szivem is hiv bért vesz.
Egy tekéntet reám intett Minap, majd elpirúltam; Egy bolongott, száj mosolygott, Majd mentségre szorúltam.
Mások mind engem itíltek, De én bátran nevettem: Meg ne tudják az irígyek, Hogy azzal én sérttettem!
Noha jajt mondhattam volna, Mert érzettem hiv czélját, Tekintetnek, szivmeséknek Érzettem nyil aczélját:
De mint az, kit nem fog fegyver, Sebeim nem vérzettek, Elállottam, eltitkoltam, Talánd Isten meg nem ver!
Ezzel néked, én tenéked Tündérségben áldozom, Szabadságnak s az rabságnak Mázsás súlyját borítom:
Itiletet s igazságot Tégy és add ki voxodat, Mindenekben engedelmes, Tapasztalod szolgádot.
Cookies on Poetry Cove