Az az igaz kegyes Ki egy szivtűl jegyes, Más- s többhöz nem hajlandó; Csak egy sebtűl véres,
S több másnak nem béres, Mint kőszál olly állandó; Egytűl érzi baját S szöpögeti jaját,
S egytűl nem változandó. Ámbár ezer módja, Légyen többtűl zsoldja Minden kincsét megveti;
Semmi hizelkedés, Furcsa elmélkedés Szivét el nem hiteti; Milliom reménység
S szivárvány tündérség Hivségét nem temeti. Kihányja az orbáncz, S itélteti zománcz
Az hamis sziv lárváját; Bár titkon él kényre, Kijön az napfényre, Szégyenli hamisságát (v. álnokságát);
Mindenekhez borúl, S habokra is szorúl, Kesergi szív vakságát. Már későn keserge,
Az melly tinó kerge Hogy mindennek néki megy, Soha meg nem őszűl, Teljessen (v. egészlen) megbőszűl,
Mindegy néki völgy és hegy; Szintén az bőszült sziv! Mert bent (v. Benne) az kerge nyiv, Néki ezer olly, mint egy.
De ki egynek rabja Nem fél; ezer habja Ezreknek tántorétsa; Bátor szívbárkája,
Bátor vitorlája, Nem fél, szélvész borítsa; Nem fél az egektűl, Napfény- s fellegektűl,
Ha örvényben (v. veszélyre) szorétsa. Láttam én egy szivet, Ki egy szivet hivet Sok hittel meg csábétott;
Tudom, s jól ismérem, Bár néki szemérem, Hogy pribékül hódétott; Megkinzott, megvetett,
Rászedett s nevetett, Még másokhoz hódétott. De szájában ize, Reám sandalon níze,
(Látja v.) Érzi már most mit szenved; Tömjénynyel szentelne, Hegyeket emelne, Tudja kiért, mért eped:
De későn isméri, Végbúcsuját éri, Bár majd (v. most) szive megreped!
Cookies on Poetry Cove