Átkozott óra, melly arra perczent,
Első gondolatom, midőn hozzád ment,
Hogy megismértelek,
Majd megszerettelek,
Az nap átkozott!
Hogy választottalak
S szivben foglaltalak,
Ki illy kint hozott!
Mint szélvész közt habzik ártatlan bárka,
Mint sok lép s tőr között szegény madarka,
Ugy vagyok s habozom,
Csak magam’ okozom,
Hogy ezt szenvedem;
Másra már nem vetek,
S éppen nem nevetek,
Mert ezt kesergem.
Azt gondoltam, hited erős, mint kőszál,
Tántorithatatlanúl, mint erős tölgy áll,
Nem hajlik szelektűl,
Nem fél veszélektűl,
S annál erőssebb;
Egyenlő mértéke,
És minden értéke,
S még hivségesebb.
De megcsalt reményem, hamis napfényem,
Beborult napfényem, nincs már reményem,
Annyi kegyes szóknak,
Ezer édes csóknak,
Illyen érdeme,
Sok szives jeleknek
S szerelemjegyeknek
Illy bére s neme!
Én légyek az példa, ámbár példátlan,
Tudod, hogy ezekre vagyok méltatlan,
Tudod, de tagadod,
Mert azt nem akarod,
Kit az igaz sziv!
Tudod istentelen,
De hogy vagy hitetlen,
Átkoz minden hiv.