Ez itt a láp világa. Szürke, Silány, szegény világ. Megülte Az örök köd, mely egyre rémít. A láplakók közt várom én itt
Az én szép, fényes reggelem, Bús esti köd rémít s borul rám, De az a reggel megjelen. Rémek között, gomolygó ködben
Elszürkül minden itt a lápon, A lelkem villan néha-néha, Szikráit a rémekre hányom S hogy el ne izzék, hogy legyen:
A szürkeségből néha-néha Kidugom büszke, nagy fejem. Vagyok fény-ember ködbe bújva, Vagyok veszteglő akarat,
Vagyok a láplakók csodája, Ki fényre termett s itt marad Ködomlasztó reggelre várva, Várván, jön-e a virradat.
Az lesz virradat. Csoda-reggel. Vulkánhegyek nőnek a lápon, Jön a sugár egész sereggel, Végigcikázik a világon.
Lángoszlop lesz, mi most ködös rém, Lángfolyó lesz a szenny, salak S a veszteglő bús akaratból Lesz diadalmas akarat.
Talán vulkánhegyekre lépek Vérvörös, büszke lobogóval És torlaszok fölött süvöltök Rombolni hívó bomba-szóval,
A bűntengert szabaditom föl, Hogy kiszakítson nádat, tölgyet, Hogy végtől-végig hömpölyögjön, Hogy megtisztítsa jól a földet,
Hogy tobzódjék a rég veszteglő, A gátra szomjas akarat. De lehet, hogy a vulkánhegyre Fölnevet hozzám egy alak.
Arany-vörös hajtenger födje, Fehér hab legyen melle, válla, Gyilkos szemű, forrón lehellő Legyen majd ez az ördög lánya
S én elhajítom lobogómat, Rohanok, bukom őelébe, Égetni vágyva, lángban égve, Százszorozva duzzad föl bennem
A láp lenyűgözött hatalma: Ráomlom gyilkos szerelemmel, Beföd az arany-vörös tenger S én elmerülök ölve, halva.
Cookies on Poetry Cove