Szavak, akiknek Főbusza volt Vitéz S gazdag pillangó-szárnyakat adott, Szavak, »szárnyatok bársonyára« »Szedegessetek violaszagot«,
Midőn felröpködtök Őt dicsérni. Ő volt honjában legbujdosóbb magyar, De fényküllőzött fél magyar eget S elhagyhatták remények, Lillák,
E bús legény tréfált és szeretett S dalolt, mikor már sipolt a melle. Sohse tompult el elméje, sem szive S bár lét-nem-léten töprengett sokat,
Kandi vérrel járt Pán nyomában S megleste a fürdőző lyányokat Szomjas nyáron berkes patakpartról. Gyepedző sírján, úgy, amiként Hafíz
Sírján szűzekkel Ő tartata tort, Zilálja csókos lyány rózsáit S öntse víg ifju a tűz-buja bort, Mintha Csokonai úr csak aludna.
Csókoljuk jól meg az ő ifju szivét, Csiklandós, szép szív volt s ma is meleg S ha bágyadás nem ült szivünkre, Kiszállnak a finom, friss kellemek
Vitéz Mihály gyepedző sírjából. Ím, itt a kor már, melyben fölötte is »Egy hív magyarnak lantja« kacag, zokog, Itt a tapsos, föltámasztó nap,
Vitéz sírján ébredt vidám okok Röpítnek ki bennünket a Télből. »Mint lenge párák éjjeli csillaga« Indult el Ő s, ím, kövült Nap leve
S a debreceni Nagyerdőre Éppen úgy tűz káprázatos heve, Mint finnyás népére Pest-Budának. »Kartács-világban« élünk, bizony igaz,
De Vitéz tudta: ez lesz a világ S ha nem sokat segít Botond-bárd, Ma is virág és kard is a virág S Bizánc-kaput vág be egy vitéz csók.
»Mindig ‘vitézek nemzete’ volt nevünk«, De valánk búsak és szerelmesek, Ám lelkünk nem volt Élet-járó, Csupán tán a Halálnál kevesebb,
Miként a Vitéz Mihály úr lelke. Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott S a mi fájásunk volt az, ami fájt, Ébresztésünk ne fájjon néked,
Csokonai, híres Vitéz Mihály, Mindnyájunknak atyánknál atyábbja. Te, pátriárkák ős-deli sarja, Te, Ki fogod mindig Lillád derekát,
Öleled e kis magyarságot, Te örök, ó s új hunn poétaság, Óh, ébredj, valahányszor ébresztünk.
Cookies on Poetry Cove