Megint Tavasz s én írásom, én lelkem, Megint távolból csattogsz csak haza, Soha rosszabbkor, soha így megverten. Éjesebb gyászba sohse hullt a szikra,
Sohse volt még ily szomoru a világ. Írásom, lelkem, fitogtasd a derűt S ragyogd otthon ifjui társaidra, Kiknek föl kell sziveinket emelnünk,
Valahányszor a Nap-posta Tavaszt hoz S kik, ha ez a vén Föld meg is veszett, Tárt karokkal esengünk a Tavaszhoz, Mert végtelen s féktelen a szerelmünk.
S egy borzalmak-nyögette kicsi ország Egyedüli jókedve mi vagyunk: Szivünk szakad, de mégis vidor orcák. Kintről: felénk-tátott föld-szakadékok,
Bent: a régi sötétség, förtelem, Ijedősöknek meghalni elég ok: Halál kaszál, gazos kertünknek alján, Úri sírásók s zsebrákok dúlnak itt bent,
Kövér papok árusítják az Istent S döglevegő leng a Tavasz fuvalmán S nekünk, ha végitélet jönne is, Úgy kell állnunk, mintha hinnők, hogy győzünk:
Minden magyar, ki ifju, döng s dühöng, Száz harctérinél nekünk különb hősünk. Szép szemben állni ezernyi pokolnak S kis itthonunkban harcolni ki rendet,
Mikor körültünk véresen loholnak Nép-óriások, századok, világok És trónok és ősi álmok remegnek, Keresni egy bús kis országnak álmát,
Mikor az Ég piros sátra alatt Játszódnak le hóhéros panorámák S mikor olyan kis gondja a világnak, Hogy nem tisztul Hunnia piszkos ólja.
E tavaszon, én ifju társaim, Százszor szentebb minden máskorinál Lelkünk erős, tavaszi riadója. A História talán ránk taposhat,
De mi itt bent tápláljuk a tüzet És égetünk mindent, mi régi, poshadt. Jöhet akármi romlás, összeomlás, Nekünk mindegy: ide nem jöhet rosszabb.
A Föld mozog, én ifju feleim S mi rátesszük lábunk a magyar rögre És esküszünk: mozdulni fog ez is S minden mostanit jobbal pótolunk,
Vagy minden vész itt, ámen, mindörökre.
Cookies on Poetry Cove