Azt írod a leveledben:
Menjek haza, jobb lesz otthon;
Meggyógyulok, nem lesz annyi
Kínos álmom, kínzó gondom.
Ott éltem át ifjuságom,
Jól tudod, hogy visszavágyom,
Menjek haza. Így hivogatsz
Legkedvesebb jó barátom.
Mért hivogatsz? Ismered jól
Szivem minden álmát, kínját,
Eltévesztett életemnek
Integető, sötét sírját.
Míg ott voltam, addig éltem,
Volt szép álmom, volt reményem, -
Kiüldözött a valóság,
Tudod jól, hogy mi lett vélem.
Nem az vagyok, aki voltam,
A réginek váza, romja,
Amit eddig nem ismertem,
Összetört az élet gondja.
Az a világ, amit éltem
Ifjúkori tündérfényben,
Reménytelen, bús lelkemnek
Rég bezárult édes éden.
Közeleg a végső óra...
Minek is hívsz haza engem?
Könnyebb lesz a végső búcsú,
Hogyha addig elfelejtem
Mennyországom, boldogságom,
Tört reményem, édes álmom,
Mit gyülöltem, mit szerettem,
Ami tartott a világon.
Ne hivogass, de te jöjj el,
Mikor én már nem hivhatlak.
Vigy magaddal oda vissza,
Ahol ábrándjaim laktak...
... Hol a szív szép álmát szőtte,
Ott legyen a pihenője,
Hova mindig vágyott: ott, a
Diákdombi temetőbe’...