Unatkozók s halálra-untak, Bolondosan furcsák vagyunk, Fájdalmasak és búcsuzók S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket. Csalódás-kő ránk nem zuhant S mégis sujtódottan, szédülten, Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan. Mint elárvult pipere-asztal, Mint falnak forditott tükör, Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk, Ki után ájult búval nézünk. Egy régi, kényes, édes dámát, Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünksarjadtat: asszony-részünk. Valakit, kiért hiúk voltunk, Apródok s cifra dalnokok S kit udvarunkban udvaroltunk.
Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk, Nagy termeink üresen kongnak, Kölykösen úszók szemeink: Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más, Milyen magános férfi-porta Lett a szemünk, lett a szivünk, Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott. Nem tudjuk szeretni magunkat És nem hisszük el, hogy szeretnek, Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek A régi tussal nem irunk, Mert mi csak magunknak bókoltunk, Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk És kacérok és hűtlenek És most sírva megözvegyedtünk. Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
Siránkozik pityergő szánkon S omladozó, árva szivünk Ezer fájást talál, hogy fájjon S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden, Kopott a világ s a szivünk S minden világ a szemeinkben: Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk, Kiszakadt belőlünk, az asszony.
Cookies on Poetry Cove