Sirjunk, mert csaltuk magunkat balul,
Átkozzunk rettenetes jogunkban,
De bizonyos, hogy mosolyog az Úr.
Jóbot s Nérót is látott eleget,
Niobét s Phrynét: ismeri fajtánk
Az Úr, ki Úr egész világ felett.
Sorsa övé, lehetne boldog is,
De egymás ellen él csak egymás közt:
Szomorú faj, de utálatos is.
Ember-faj és gyász ígyen igazul,
Mégis sírjunk mi szörnyű jogunkban,
De bizonyos, hogy mosolyog az Úr.
Ismeri Ő ezt a rossz gyermeket,
Az Embert, az ős javíthatatlant,
Ki holnapra már mindent elfeled.
Átkát ma még az égre szórja Jób,
De szomszédi s gyermeki körülte
Már fűttetik a vidámság-hajót.
Röpül, esik, föllendül és zuhan
Kezébe tett sorsával az Ember
Örömben is vérben-háboruban.
Sírjunk azért, de átkaink vadul
Őrülő, nagy rohamában értsük meg,
Ha mosolyog s csak mosolyog az Úr.
S ha elmúlnak az elmulnivalók,
Holnap, Idő, örök élet-tenger,
Táncoltasd majd csak tovább a hajót -
Szegény, csodás, véres Élethajód.