Nincs Tavasz-zengés, úr a némaság S alázata vert és fojtott dühöknek, Ágyúk, idők, koporsók és erők E földön már régtől nem dübörögnek.
És sohse volt itt még süketebb Március. Lám, régi, hű, dühös dalosotok, Én lelkeim, most is így kezdi a nótát, Megfúladtak még sikolyaim is,
Sűrűsödnek a nem-kivánom órák. Nem magam féltem: ifju benneteket. De ti vagytok még gyászban is vigak S ti, gyermek-arcú papjai szivemnek,
Ha gyáva volnék, ne ekhózzatok Csak volt versimre, kik várón pihegnek Tavaszos, drága, szent álmaitokon. Mely bűnökről tudhatnék szólani
S rántani le sorsos kezekkel fátyolt? Az tudja, ki mostanság igazán Nagyon sokért és nagyon-nagyon gyászolt S ki mégis tépni hiteket nem akart.
Hiteket tépni? nem, ezt az Adyt Nem fogja látni se barát, sem ellen, Itt, lelkeim, itt ti előttetek, Szivetekben, e bátorságos helyen,
Nem lehetek, míg élek, bátortalan. Ha gyász, piros gyász, úgy van, úgy legyen, Mert ha ezerszer próbálják, akarják, Letaposni nem tudták még soha
Tavasznak s Vérnek örök forradalmát S keresztfáról a sóhaj is lázitás. Lázíts, keresztre-vonszolt Március, Lázíts, szörnyű szava a némaságnak,
Üzenj harcot, fojtott, gyászos dühünk, A tomboló, a hajrázó brigádnak: Még magyar Tavasz sem préda latroké. Még itt a gyász, még itt a ravatal,
Még élünk itt, táborok néma dacban S ha megállunk a ravatal körül, Néma éltünk sikoltoz szabadabban, Mint ezernyi bérelt és gonosz torok.
Piros gyásszal ünneplők, lelkeim, A vért, a kínt, a gyászt tartogassátok. Ki fog csordulni a magyar kehely És negyvennyolc óta is fog az átok:
Jól átkozzatok és jól készüljetek.
Cookies on Poetry Cove