Nem, nem hiszek! Mért űzzem én a lelkem
Epedő vággyal bolygó fény után?...
Minden reményem megtört a keserven,
Hisz balga, őrült ábránd volt csupán.
Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!
Az én világom irdatlan, sötét,
Ezer tavasz s ezer tavasz virága
El nem zavarja fullasztó ködét.
Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,
Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.
Elkárhozástól meg nem váltja semmi
S a te sugárod: őrjöngő remény.
Tűnt ifjuságnak visszajáró árnya, -
Az lettem én... a mult után futok...
Isten hozzád, szerelem szép világa!
Ne hívj, ne csalj, szeretni nem tudok...
Fájdalmas arcu, tettető Madonnám,
Kiről epedve annyiszor daloltam
S akitől csókot sohasem raboltam;
A te emléked elszállott ma hozzám.
Füstös kávéház asztalánál ültem,
Valami fojtó mámor szállt agyamra,
Dehogy hallgattam víg muzsikahangra,
Ott ültem némán, csendben, elmerülten...
Amíg rikoltva, vígan szólt a nóta,
Sűrü, nehéz köd fogta át a lelkem,
Szivemre lelni nem tudok azóta!
De mikor vád lett a cigány vonója
S vádolva, sírva zokogott a nóta, -
Rád emlékeztem s a szivemre leltem...