MUTAMUR

Emlékszik az arany napokra, Ugye, emlékszik, édesem? A lugas árnya enyhén fedett be S ott üldögéltünk kettesen

Irtózatos szerelmesen. Szerelemről suttogott minden, Csiripoltak a verebek, És mi nem mondottunk egymásnak

Sablonon kívül egyebet - Mért voltunk olyan gyerekek? A mama is megnézett néha, Nyugodtan ment ismét odább:

»Hadd játsszanak szegény gyerekek, Játéknál nem mennek tovább, Hisz’ ők még olyan ostobák.« És mi csak ültünk, üldögéltünk

Traccsolva sok mihaszna szót, Pedig szerettünk volna szólni Egymásnak szépet, lángolót De - mersze egyiknek se vót.

No, aztán, ha egyedül voltunk, Volt elég önvád s gyötrelem. Majd’ szétvetett bennünket olykor A sok hevítő érzelem,

Ugye, hogy így volt, édesem? A multkor aztán nagy sokára Ismét találkoztam veled, Azaz magával. Hosszu ruhát

Öltött azóta már kegyed, Nem kurta szoknyás kisgyerek. Alig vártunk az együttlétre, Sóhajtoztunk a mult felett,

Elmondtuk, amit elhallgattunk Nem oly régen, mint gyermekek, Vágván ábrándos képeket... De mikor aztán úgy magunkban

Gondolkoztunk az eseten, Rájöttünk, hogy bizony a multból Kinőttünk szépen, csendesen Maga is, én is, kedvesem...

Maga egy dendit kivánt látni, Ki úgy szórja a bókokat, S talált egy száraz ifju embert, Aki tanult ugyan sokat,

De - nem mulattat lányokat. Én a régi lányért epedtem, Ki szende volt és angyali, Nem bomlott az egyenruháért,

Szerelmet nem mert vallani, De maga - nem a hajdani. Emlékszik e históriára És nem mereng el e felett?

Nem mondja, mint én - könnyes szemmel, Hogy: Boldogok a gyerekek, Mert tudják, mi a szeretet!