MESÉT MONDOK

Ott künn hüvös van kikeletkor, Szivünkben tavasz, szerelem. Ott reszket a korán nyílt virág, Itt elhalt már a gyötrelem.

Még nem oly régen nyári napnak Lángjától sem hevült szivünk, Most csodás meleg fűzi egybe: Tavasz van, remélünk s hiszünk!

Künn hűs szellő tép le virágot, Jer! hajtsd vállamra kis fejed. Télről regél a kósza szellő, Mesét mondok én is neked.

Sivár életről, hosszu télről, Enyészetről beszél regém... De ne reszkess hát, drága kincsem: Tavasszal, csókkal végzem én!

...Bohó gyermek volt; álmodozva, Vágyón kezdé az életet, Szivében vágyak lángja égett... - Róla mesélek most neked.

Ha láttad volna, mint ölelte Karjával a világot át, Megszántad vón’ szegény rajongót, Ki semmiért mindent od’ád!

Mindent! Hiszen szivének kincse Volt gazdagsága, mindene! Dobogott, vágyott, égett e szív, Százhangu dallal volt tele.

Óh! de a dal elhangzott árván, A vágy sóhaj lett nemsoká: Szeretet szárnyán merre szálljon? Nincsen rokonszív, nincs hová!

S eljött a tél. Didergő lelke Úgy reszketett, mint kis madár, Melynek lehullott pelyhes fészke, Ha elhervadt az enyhe nyár.

Ajkán elhalt már rég’ az ének, Reménye eltünt, el... tova... S ha visszaszállt egy pillanatra, Egy sejtés űzte el: soha!

Tovább bolyongott fázva, némán, Nem ejtett ajka egy panaszt, De bánat ült a sápadt arcon, Ki látta meg? Ki látta azt!

Egy szép leány volt. Olyan lágyan, Epedve kérdé bánatát... Egy fénysugár tört át az éjen: Van még a földön jó barát?!

Van még. Az ifju hitte, hogy van. Szive megnyílt. Ajkán a dal Felcsendült ismét; forró vágyba Olvadt belé a bús sohaj.

A sebzett szív újult reménye Általragyogta új dalát: Vihar után a nap pazarlóbb, Ragyogva szórja sugarát...

Délibáb volt a lány szerelme, Mely kopár pusztát szánva-szán, Csalóka fényét önti rája, Hogy így enyhítsen bánatán.

Elszáll, midőn a nap is tűnik, Ha közeleg az éjszaka, - Elszállt a lány, elűzte tőle Az élet egy kis vihara.

Szegény fiú! Nem sírt. Miért is? A sors kegyetlen zsarnokunk, Haragja akkor sújt le mindig, Amikor boldogok vagyunk.

Amikor szerelmet sovárgunk, Egy csontváz karja nyúl felénk... ... Ez a sorsunk... De te miért sírsz, Édes szerelmem? Fáj mesém?

Ne sírj, ne sírj! Nem mondom tovább, Ölelő karod fogjon át. Ajkad zárja mesélő ajkam, Mely a te csókodért sovárg.

Ujjá teremt, égig emel föl, Felejtet mindent ez a csók... E csók az én bús mesém vége S lehet-e vég, mely csattanóbb?