Tervek fogytán, hitek apadtán,
Mikor immár hamut se hintek
S nem kezdhetek már új »megint«-et
Kínszenvedő utamnak végén
Keresgélőn visszatekintek:
Óh, multam, adj egy szalmaszálat.
Készül az ár halott fejemre.
S az Élet, hajh, komoly ajándék,
Adja hozzánk áldott aránkként
A házasító nagy Természet.
Volt-e bennem legalább szándék
Áldottan hagyni az arámat?
Akartam-e szent indulatban
Feledni magam kis személyét,
Hogy majdanta boldogan éljék
Életüket jövendő mások?
Akartam-e a titkok mélyét,
Hogy önmagamnak fittyet-hányjak?
Látom magam ifjú csatákban,
Amelyekben én voltam minden,
Forró, bolond, bő ereimben
Vérem csupán magamért tombolt,
Mint egy földi, kárhozó Isten,
Úgy vívtam a hiú csatákat.
S látom magam magam tagadva,
Eldobva minden hiuságot,
Fehér lovagként mint csatázok
Meg se született milliókért,
Voltam nem ismert, megalázott,
De a lelkem ujjongva vágtat.
Óh, Élet, én nem csaltalak meg,
Nem csaltalak meg mégsem, mégsem,
Volt száz termékeny szívverésem
S nem faragott versek és képek,
De néhakori fehérségem
Mondnak vétót majd a nagy árnak.
Hogy nem hittek szavamnak, még jobb,
Mert így fehérebb minden tettem,
Mert így gyönyörűbben szerettem:
Tudtam azoknak szépen adni,
Akiktől önzőn mitse vettem:
Éltem, mert néha éltem - másnak.