(Kicsiny, gyanakvó nálunk a világ: Mese-hősim alig elevenednek S már rádobják a vizes takarót Élő nevére hol annak, hol ennek
S ez édes lázú visszaálmodást Sorsra, korra, álomra, Margitára, Szent szimbólumát ma is boldog harcnak; Átadják néhány budapesti arcnak.)
(E regényben még én sem én vagyok S igaz csupán e furcsa mese lelke, Valaki, ki tán én is lehetek, Ő helyét, nőjét soha meg nem lelte
S el-össze-vétve nőt és küldetést, Kort s önmagát, a vélt-hős korcsinálót, Hogy Margita száját nem érte szája, Most vén, bibliás szájjal fut utána.)
(Ám nem hazugság, szentebbnél igaz, Csak testekből kiöltözött ez ének S ha valakinek szólhat egyenest, Szól a frissült magyarok Istenének
És ismételni be kár, hogy muszáj: Hungária s Margita majdnem eggyek S a Margita élete, sorsa, csókja Magam s korom fizetetlen adója.)
(Unom is e sok magyarázatot, Teknővízzel kiöntött, szegény kisded Lenne igen hamarost e regény, Ha nem hisznek benne vagy nagyon hisznek.
Hát ezután rohanvást rohanunk, Jöjjön velem, kinek van hozzá kedve, Nem hallván meg pletykáját a vitának, Jöjjön velem sors-útján Margitának.)
Harc dobogott, de zűrzavarosan, Portyázva és társainkat keresve Hívott, csábított kék-közeledőn Bennünket, hogy kiharcoljuk, a Messze,
Régi módon Bécs csak lekacagott Itthoni, ál-, úri ribilliókra, De mit mi kezdtünk s a lelkekben tombolt, Már igazi, tüzes forradalom volt.
Valóságban és titokban pedig, Mikor azt hittük, hogy sziveink szállnak Újító, nagy levegő-utakon, Makacs nászútján szálltunk Margitának
S hogy hazajött s beszélték: szenvedett, Olyan volt munkánk, lázunk, bajvívásunk, Mintha dühösen és haragos gyásszal Beledalolna egy szomoru nász-dal.
György volt az a tipusu úrmagyar, Kit ha a sorsok kultúrába löknek, Egyenesen és túlzón rokona A francia Égalité Fülöpnek.
Mikor az ilyen szenten ittasul, Még a forradalmas zsidónál is jobb. Nem sok örömös történt e hazában Akkor sem, de György hitt és izgult bátran.
Ottokár meg már leste Margitát, Csel nélkül, búsan, de mégis csak leste, Buzdulva, festve, gyáván s vakmerőn, Ma repesve, holnap kétségbeesve.
Már néha-néha találkoztak is S egymás szivén kutatták azt a réset, Ahonnan kivilágol az a fáklya, Mely a tévedt szerelmeseket várja.
A Margita írótolla pihent S az élete is pihent egyelőre, Később pedig dajkálta gyermekét, Regénytelen polgár-regényét szőve
S már odahagyta akkor az urát, Hogy e silány asszony-adót lerótta S újból az lett, mint sokszor levitézlett Hungáriánk: csodálatosan szép lett.
De dac volt e szépségnek illata S mártír-asszonynak éhedt oly szerelme, Mely kínszenvedve ahhoz kergeti, Kitől asszonyult anya-sorsát nyerte.
Margita egy darabig elveszett Mindszámunkra nagy rabszolganő-vágyban S példájával mostan is rejtélyt oldott: Így folytak volt szép hazánkban a dolgok.
No, azonban szépen bomlottam: én, Minden földi veszedelmet kihívtam S agyabugyáltam a régieket, Kik alusznak szép, úri kripta-sírban
S hogy cibáltam jó Rákosi Jenőt, Nagy papékat s a konok Kártevőket, Ma már tudom, nem valami nagy érdem, De amikor emlékezem: megértem.
(Óh, nagyszerű marások ideje, Jó fogu kor, gyönyörű, terhes korszak, Mikor lendült a rest, magyar kerék S az emberek mertek merni s bomoltak.
Még tart a túlerjedés csömöre, De tán holnap buján nő ki vetésünk S majd megérnek a kalászok, gerezdek Olyan szépen, milyen szép volt a kezdet.)
(S ha Margita és piktor Ottokár E mesében nem lesznek boldog párok, Egy boldogabb végű történetet Rajongva, sőt holtan is bizton várok.
Mert lesz tán már kis elhelyezkedés E vergődő, bolondos Szittyiában S vár is már az Ottokár ujhodt vára A leendő, békültebb Margitára.)
Cookies on Poetry Cove