Koldusait a csóknak és reménynek, Kiket legyőzött, letiport az Élet, Ha dús leszek majd, én, a koldus, árva, Behívom egy új, fényes palotába.
Milyen sereg lesz. Már előre látom: Jönnek rongyokban, véznán, halaványon, Akiknek mindig hazudott az Élet, A megcsömörlők, undorodtak, vének,
Akiknek hátát véresre taposták Birkózni tudó, ügyesebb legények. Ház lesz. Tán kunyhó. Vagy egy deszka-pad tán, De irgalom fog lakozni felette,
Nem mint a jó szív sok bűzös barakkján, Hol elkönyvelik az irgalmasságot S hol nem lel senki könnyre, szeretetre. Ház, hol nem hull ránk megvetés és átok.
Istenem. Egy ház. A mienk egészen. Hol nincs házmester, fertály és robot-nap, Hova a fáradt bátoran benyithat, Csak érezze, hogy a földön van éppen
S piheghet bátran, szabadon és mélyen. Él minden szívben egy bolond Kiméra, Van mindenkinek álom-szeretője: Ráleltem én is már a magaméra.
Enyém. Ne fájjon a más feje tőle. Hajh, mert veszett egy legény vagyok én ám: Amíg mások a vackon szenderegnek, Én egy Madonnát hivogatok némán,
Nagyasszonyát az esett embereknek. Bolond kis eset. Sokszor sírni késztet: Nyakig a szennyben, mindig akkor látom, Mikor a hátam gyönge egy ütésnek
S bőröm egy garast nem ér örök áron. Mikor húz a sár s mint a puskafojtást, Úgy rágom össze fogammal a szitkom, Mikor vergődöm és dühöngök folyvást,
Akkor jelensz meg, én sugaras Titkom. Ott, a barakkban, ott látom az ágyon, Őt, a csodásat, szűzet és fehéret. - Te, Te, Királynő, én rongy nyoszolyámon?
S elszáll holt fénnyel, mire odaérek. Hogy ki? Nem tudom. És sohase kérdem. Úgy kél föl bennem, mint nyáreste Holdja, Úgy lobog, mint a fáklya csodafényben,
Ő az én lelkem lobbantó koboldja.
Cookies on Poetry Cove