A pálya partján álldogáltam,
Ott lenn játszott a víg sereg.
Úgy volt, vagy nem, de legvigabbnak
Én, lányka, téged néztelek.
Szép arcod égett, kipirulva
Csak úgy repültél, szép leány...
Nem csoda, hogy a jégre vittél
Engem is egykor, hajdanán.
Vidám kacaj csengett közelben,
Előttem siklottál tovább.
Lehet, hogy nem engem nevettél,
Tán leesett a korcsolyád
S nevetted, hogy annyi gavallér
Ajánl mohón segédkezet,
Kiket úgy fogsz a jégre vinni,
Mint jégre vittél engemet.
Csak azt nem értem semmiképpen,
Hogy még nagyon sok lány van ott,
De nevetését mindeniknek
Túlcsengi a te kacajod.
Hogy feltünést kivánsz te keltni -
Rólad feltenni nem lehet
Másnak - de én tudom, mióta
A jégre vittél engemet.
Ismerlek jégen, bálteremben,
Szalonban, utcán, mindenütt,
Tudom, hogy üres szived, lelked,
Fagyod egy vulkánt is lehűt.
Te mindig csak ragyogni vágyol
S örülsz a hóditás felett...
Sajnos! csak akkor tudtam mindezt,
Hogy jégre vittél engemet.
Te csak repülj, repülj tovább is,
Repülj egy hosszu életen,
Ne ismerd meg azt a fájdalmat,
Melyet szereztél énnekem...
De - talán - majd egyszer csalódva
Fel fog zokogni jégszived
S meg fogod bánni, nagyon bánni,
Hogy jégre vittél engemet!...