Előttem el vad gépkocsik robognak, Állok szirtjén mohos, avas romoknak, Lelkemben Délnek pompája ragyog, Bukik a nap és nézem a napot.
Jó éjszakát. Utolsó fénytivornyád Részegít most, narancsvirágos ország S míg lángok gyúlnak cifra partodon, Én egy utolsót, búcsut álmodom.
Tegnap, igen, alig kétezer éve S itt kacagott Gallián felesége, Udvari nép közt itt ült trónusán És itt zúgott a taps a vad tusán.
De csitt. Amott a romfalaknak alján Nótázni kezd egy kóbor, béna talján: »Csodás kék tenger, kék ég, kék hegyek, Óh, nézzetek rám: én megyek, megyek.«
Ki ez a bárd? A mának hegedőse? Vagy árny talán? A tegnap koldus-őse? Előtte büszke, úri nép szalad S a tányérjára nem hull pénzdarab.
S én álmodón, mámorral, könnyes szemmel Szállok lejjebb, hol ül a nótás ember, Lelkemben zendül nagy titkok szava És összezúg a tegnap és a ma.
Tegnap, igen, ragyogott az aréna, Tegnap, igen, itt ült a nótás béna S az imperátor büszke asszonya S a büszke nép rá nem nézett soha.
És akkor is az alkony, a bukó nap Mámort adott egy ifjú vándorlónak, Ki jött Keletről, arca halavány, Poéta volt vagy nem is volt talán.
Belenézett a bukó, vörös napba, Évezredek folytak egy pillanatba, Lelke repült, szállt időn, téren át S vitte zúgón a béna bárd dalát.
És álmodón, mámorral, könnyes szemmel Megy, megy az is, hol ül a nótás ember, Utolsó pénzét elébe veti S a messzeségnek búsan vág neki.
Cookies on Poetry Cove