Tavasz van és a lázadókat
Imádta mindig az élet, a láz.
Jaj annak a magyar hajónak,
Mely olcsón és mindent elmagyaráz:
Jaj százszor a megbocsátónak.
Engesztelhetlenül úgy fusson
Minden bilincselt, bántott, bús magyar
Hajója, hogy büszkén eljusson
Víg partra, melyet tört szíve javall
Perlőinket perlő nagy jusson.
Hiszen ők már úgyis inognak,
Már küldik a kegyes üzenetet,
Nagy harcba fogni úgyse fognak
Ezek a zagyva úri seregek,
Rablói száz elrablott jognak.
Trónjukon már vitázva ülnek
S már nem kacagják gőggel a tavaszt.
Persze hogy meg nem szelidülnek,
Werbőczi fajától ki várja azt?
Eddig csak zsandárokat küldtek.
De vér serked bőrük-alatta,
Itt a tavasz, hol panaszkodnak is,
Jön az úri, bosszús »ebadta«,
Jön a prédikáció, mely hamis
S jön a mi bosszús vágyunk-adta.
No, végre hát, ők védekeznek,
A hóhérok, akiknek lelke sincs,
Adván módját amaznak s eznek,
Lóg hangosan róluk a vén bilincs:
Ők, félők, legtöbbet vétkeznek.
Tavasz van, ezerszer pusztuljon
Minden alkuvás, minden habozás
És ezerszer egymásra hulljon
Minden régiség és minden szokás:
Most már nincs, hogy ki elől bujjon.
Ez a magyar teljesedettség:
Itt a tavasz és itt a diadal,
Minden hitetlenség betegség.
És magyarul sokszor szent az a dal:
Itt a nagy harc, hát tessék, tessék.