Heine sírjánál ma éjfélkor Fehér paripa nyihog, Zörgő csontos gazdáját várja: Henrik úr lovagolni fog.
Páris felett száll. Csörgősapkás, Szent Páris kacag és mulat, Mint akkor, amikor temették Vitézlő Henrik urat.
Vágtat némán jó Heine Henrik, Tetszik neki a dolog, Rossz gerincével táncokat lejt És Párisra lemosolyog.
Dalokat hall és könnyeket sejt, Lány hull ifjú karjaiba S viszi tovább Henrik úr vázát A hófehér paripa.
Keserű levében a vén Föld No, lám, most is úgy forog, Miként ezelőtt ötven évvel És Heine Henrik mosolyog.
A nap lemegy és feljön ismét, A lángész most is nagy szamár, Ősz után rendszerint a tél jön És a tavaszra nyár.
Csalnak a nők ma is, mint máskor S mi férfiak is csalunk És mégis legnagyobb erényünk, Hogy szeretünk és meghalunk.
A Rang s a Pénz ma is csak bárgyú És hinni ma is bajos, Parfümöt még Nietzsche sem izzadt S a tömeg ma sem illatos.
Egész világot benyargalja. Egy óra. Tovább nem mehet. De Germániát elkerülte S nem látott németeket.
Leszáll a fehér paripáról, Fáradt szegény Henrik úr, Áttekint a Zola sírjára És hull a könnye, hullva hull.
Se nem pogány, se nem keresztyén, Ma is csak kerge a világ. »Szunnyadjunk még vagy ötven évig, Aludjunk. Jó éjszakát.«
Üreges szemét veti búsan S átnéz országok felett: »Milyen szép lehet Németország, Milyen nagy és nemes lehet.«
»Várnak reám. Hívnak. Szeretnek És dalolják minden dalom...« Egy óra. Ásít koszorútlan És kacag a sírhalom.
Cookies on Poetry Cove