Ott ültünk némán, édes félhomályban, Te elmerengve s égő vágyban én. Álmod hová szállt s kié volt a vágyam, Titok maradt az, szívünk rejtekén.
Talán a mult viharzott át előtted S előttem halkan tűnt fel a jelen... ...Neked talán már bántó, kínos álom S nekem már kínos vágy a szerelem...
Hidd el, mi csupán csaljuk a világot, Arcunkon is hazug az ifjuság, Én nem török le illatos virágot S neked sem kell már soha mirtuszág.
Én az álmod szeretném visszahozni, Te tán szivembe vágyat oltanál - Küzdünk egymásért hasztalan, hiába: Köztünk a multnak tiltó romja áll!...
A szivedből egy-egy sóhaj Átnyilallik a szivembe... Egyedüli kincs tetőled: - Amit adhatsz még nekem -
A szivedből egy-egy sóhaj... A szívemből egy-egy sóhaj Átnyilallik a szivedbe... Oly kevés maradt a multból...
Amit néked adhatok: A szivemből egy-egy sóhaj... Ne vádoljunk senkit a multért, A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, - Most már... mindennek vége van!... Úgy szeretnék zokogni, sírni A sírra ébredt vágy felett, -
De ránézek fehér arcodra S elfojtom, némán, könnyemet. Várunk a csendes félhomályban Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent S meggyógyit minden bánatot... Leolvasom sápadt arcodról A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom, Hogy nem hiszel már senkinek!... Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük S ami hajnal volt, az most éjszaka. Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal, Bolyongok árván, temetetlenül. Nekünk is volt még fiatalos lelkünk, Magasba vont és így - a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük, Szivünkből végképp elszállott a hit... ...Olyan a színpad, mint a lant világa, Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -
A boldogságért küzdtünk, mindhiába: Boldognak lenni nekünk nem szabad!... Nem jó kép itt az »őszi napsugár«, Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár S te szánalomból érzel csak velem. Én reszketek egyedül elkárhozni, Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk: Nekünk együtt még halni sem lehet!...
Cookies on Poetry Cove